7. Rész Honnan van?

Harry

Gemma szobájában ülök, és várom, hogy felkeljen. A nap első sugarai már előbukkantak az égbolton, így a narancssárgaként pompázik városszerte. Az ablakon beszűrődött fény pont nővérem ágyára esik. Néma csend van körülöttem, csak a madarak csicsergése hallatszódik be az ablakon át. Na meg persze az ahogy az ablaknak ütközik némelyik balfasz madár, de az mindegy. Egész éjjel itt ültem a fotelében, és csak néztem ahogy alszik.  Amit én érzek felé az fájdalom, csalódás, szánalom…
Nagy lihegések közt ül fel hirtelen az ágyán. Valószínűleg rosszat álmodott.
- Ó Dakota, a frászt hozod rám. Képzeld valami eszméletlent álmodtam. Rólad és a bátyámról. Az volt az álmomban, hogy a te testedben volt Harry. Tök durva nem? – nézett rám mosolyogva, majd a mosoly egyre jobban fagyott le az arcáról, ahogy engem nézett. Elfordította rólam a fejét, majd a vele szemben lévő szekrénysort pásztázta. – Nem álom volt… ugye? – kérdezte suttogva. Emlékszik… a rohadt életbe emlékszik!
- Nem. – fogtam rövidre a választ. – Miért nem mondtad? – tettem fel a kérdést.
- Szégyelltem magam. – motyogta. Még mindig nem nézett fel rám.
- Szégyellted? És mond Gemma… pont nekem… pont nekem nem mondtad el, a saját öcsédnek, hogy mi is van veled! Hogy mi is történt veled, meg a gyerekkel.
- Ne kiabálj! Felébreszted anyáékat. – csitított.
- Mélységesen csalódtam benned Gemma. Nem gondoltam volna rólad, hogy egy életet képes vagy megölni. Hogy ennyire felelőtlen vagy.  Nem így ismertelek meg. Nem ilyen voltál. – ujjbegyeimmel a szemhéjaimat kezdtem el dörzsölni.  Felálltam, majd elé álltam, de ő ekkor hátra húzódott.
- Ne… ne érj hozzám. Menj távolabb tőlem. – suttogta. Félt. De mitől? Tőlem? Hisz’ az lehetetlen. Lábait mellkasa előtt összehúzta, és fejét térdeire hajtotta. Rossz volt így ránézni.
- Félsz tőlem? – kérdeztem. Megrázta nemlegesen a fejét, majd úgy döntöttem, hogy inkább most egyedül hagyom, így kimentem a szobájából, majd be az enyémbe átmentem. Dakota épp akkor pakolászta össze a csomagjainkat, ezzel jelezve, hogy készen áll a hazaindulásra. Lementünk a nappaliba a csomagokkal együtt, de ekkor bent találtuk édesanyámat a konyhában.
- Jó reggelt. Hát ti? Hogy hogy ilyen korán? – mosolygott.
- Hazamegyünk. Legyél ügyes anyu, vigyázzatok egymásra. – ment oda Dakota hozzá, majd megölelte.
- Jól van kincsem. Szervusz Dakota. – jött oda hozzám, majd megölelt. Kimentünk a felhajtóra, majd az autóból egy utolsó integetés után, elindultunk vissza, Londonba. 

Már egy ideje a nappaliban ülünk, de nem szólunk egymáshoz. Én a magam részéről nagyon remélem, hogy Gemma tartja a száját, és nem mondja el még anyának sem.
- Harry.. hol vetted azt a gyűrűt? – fogta meg a kezem, majd felemelte, és azt kezdte el nézni. Megfogtam az ujjam, és amikor le akartam húzni, az ujjamon maradt. Összeráncoltam a homlokom, és akárhogy feszegettem a gyűrűt, meg sem mozdult. Mintha odaragasztották volna. Bementem a lenti fürdőszobába, majd szappanos vízzel megpróbáltam levenni, de nem jött le.
- Dakota gyere ide! – kiabáltam ki neki, majd hirtelen az ajtóban megjelent. – Nem jön le sehogy sem. – mutattam felé a gyűrűsujjamat .
- Vízzel már próbáltad? – kérdezte. Ez hülye.
- Nem bakker nem azért tiszta víz a kezem. – forgattam meg a szemeim.
- Akkor csak egy lehetőség maradt. – rohant ki valahova, majd pár perc múlva visszajött egy … láncfűrésszel?
- Azzal meg mit akarsz?
- Hát levágjuk a gyűrűt. – pilogott nagyokat. Higgadtan megindultam felé, majd kivettem a kezéből, és visszavittem a garázsba, majd így szóltam:
- Nem. Ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem tapasztaltam.
- Pedig ez bejött a láncfűrészes című filmben.  Amúgy én sem gondoltam komolyan. Na de mos komolyan. Honnan vetted? – kérdezte mosolyogva.  Elkezdtem gondolkodni, de semmi nem jutott az eszembe. Azt tudom, hogy már régóta terveztem, hogy megkérem a kezét, meg arra is, hogy a kabátzsebemből vettem elő amikor hazaértem, de hogy hol, vagy hogy mikor vettem, arra egyáltalán nem emlékszem.
- Föld hívja Harryt! – lebegtette meg a kezeit a szemem előtt Dakota.
- Öhm én… nem érzem jól magam. Most inkább felmennék. – kerültem ki, de ekkor a vállaimra tette a kezeimet.
- Baj van Harry? –ráncolta össze a szemöldökét. – Segítsek valamiben? –kérdezte aggódva.
- Nem én inkább most egyedül szeretnék lenni. – erőltettem meg felé egy mosolyt, majd lassan, komótosan felmentem a hálószobába. Leültem az ágyra törökülésben, és az ujjamon lévő gyűrűt kezdtem el vizsgálgatni. Olyan nem lehet, hogy egy gyűrű ne jöjjön le az ujjamról. Lehet, hogy szűket vettem, és ránőtt dakota ujjára. Igen! Hisz’ mi más lenne? Viszont ennek Dakota nem fog örülni, hogy le kell vetetni a gyűrűt egy dokival, ugyanis más lehetőség már nem lehet.  Hogy lehettem ekkora idióta, hogy rajtahagytam az ujjamon?  Ezért tuti, hogy kapok majd a fejemre, de az én hibám, el kell viselnem a következményeket. 

 UI: Bocsánat, hogy rövid lett. Megpróbálom a következőt hosszabbra megírni. Puszi: Sz.G