2015. november 21., szombat

20. Rész Amíg a Halál el nem vlaszt

Dakota


Kétségbeesetten kapaszkodnék meg valamiben, de nem tudok. Nem húz senki, és én csak zuhanok. A körülöttem lévő hangok egyre tompábbak, és jajveszékelések hangzanak el az emberek szájából. Tudom, érzem az elektromosságot, ami Harryből árad, tudom, hogy sikerült, de vajon mi van vele? Érzem a testemen az érintését, és azt, hogy a bal kezemről lekerül az a borzalmakat nyújtó gyűrű, és hirtelen úgy érzem, mintha egy mázsás súly került volna le a testemről.
Kezeimet összefonja Harry a sajátjával, és mintha látnám, de csak érzem, ő is úgy zuhan le közvetlen mellém a földre, mint én pár másodperccel ezelőtt. Mosolygok. Most hosszú idők óta először mosolyodok el úgy igazán őszintén. A szívem hevesen dobog, ha már csak arra gondolok, hogy ma este boldogan aludhatok el a karjaiban, a saját testemben.
Hirtelen újult erővel kinyitom a szemem, és a fölöttem kétségbeesetten álló anyámat pillantom meg. Szemei könnybe vannak, de mosolya az arcán letörölhetetlen. Lassan emelem fel kezeimet, de mielőtt az arcomhoz érne, összeszorítom szemeimet. Félek kinyitni, mert mi van, ha egy álomban vagyok? Ha csak álmodom, hogy újra önmagam vagyok? Nem félhetek, hiszen már nincsen mit veszítenem. Rebegtetve emelem fel szemhéjaimat, és egy széles mosoly húzódik el az arcomon, amikor meglátom szemeim előtt a hosszú fehérre festett körmeimet, és a házassági gyűrűt. A harangok csak úgy kongatják a ritmust, és én egyre boldogabb vagyok. Istenem… én vagyok a legboldogabb ember a világon. Hirtelen felülök, és széttárt karokkal borulok anyám nyakába.
A tömeg velem együtt örül, de a szemem sarkából észreveszem, ahogy Anne a férjem mellett térdepel.
Életem szerelmére, végre nem úgy tekintek, mint a barátom, hanem mint a férjem. A szívemet elönti a melegség, és amikor kibontakozok anyám öleléséből, Harryhez fordulok.
- Harry! Szerelmem én vagyok, ébredj! - mosolygok önfeledten, és a vállát rázogatom. - Harry? - rázogatom még mindig, de semmi reakció.
Arcomról lefagy a széles mosoly, és helyébe a kétségbeesés furakodik. Göndör fürtjei, ami a válláig ér, most az arcára van hullva, az arca sápadt, és a szája enyhén nyitva van. A bőre szinte jéghideg.
- Ne! Nem, nem, nem és nem! Nem! Harry nem! - sírok fel keservesen. Fájdalmamnak hangot adok, és csak sírok. A könnyek szinte patakként folyik le az arcomon, és kicsit sem nőies mozdulatokkal távolítom le azt, miközben férjem mellkasára borulok. A fájdalom, és az egyedüllét érzése, egyszerre keríti be a testem. A férfi, akit mindennél jobban szeretek, és aki a világot jelentette nekem, halott.
- Neem…!! - ordítok ahogy tudok a fájdalmamtól. Nem hallhatott meg.. ő nem…- Harry kérlek! Szerelmem! Nem hagyhatsz itt! Nélküled egy senki vagyok, egy elveszett kóbor lélek ezen a kurva földön, kérlek istenem…- keservesen sírok, és fohászkodok istenhez, pedig tudom, hogy mindez hiába való. Meghalt az, akiért az életemet adtam volna. Az egyetlen ember akit… valaha is szerettem. Meghalt.
És vele együtt a lelkem is.

2 Hét múlva:

Ködös, őszi idő van, a szél hideget fúj, ami szinte a csontomig hatol. Rokonok, és barátok mind itt vannak velem a temetőben. Sírni már egyáltalán nincs erőm. Azt már megtettem az elmúlt két hétben. Gyászoltam, sírtam, szét törtem mindent ami a kezem ügyébe akadt, és a dühöm még mindig nem lankadt. De elfáradtam. Nézem, ahogy a férjem koporsóját elhelyezik a föld alá, és azt betemetik. Az égre nézek, és magamban könyörgöm istennek, hogy ezt a hűen szeretett férfit óvja meg a túlvilágon, hiszen a rosszat sosem érdemelte meg. Ő volt a legjobb ember az életemben. Nem ismerte a gőgösséget, és a megvetést.
A nő, aki vele tette ezt, meglapul a fák sűrűjében, de én mégis látom hollófekete földig érő ruháját, és keserű ábrázatát.
A pap mondja, amit ilyenkor szokás, de én nem figyelek rá, csak a sírt nézem, amire az van belevésve, hogy „Örökké veled leszünk”. Ez a férfi egy hős volt az életemben, és szerető ember a szívemben.

Vége


Utószó:
Kedves olvasóim!
 Nálatok nem is kívánhatnék jobbat. Köszönöm mindazoknak, akik az elejétől kezdve a végéig velem voltak, és azoknak akik időközben csatlakoztak hozzánk.
Köszönöm azt a 4 díjat, amit bezsebeltem ezalatt az 1 év alatt. Nálatok nem is kívánhattam volna jobb karácsonyi ajándékot. Köszönöm azt a pár kommentet, amivel mindig megajándékoztatok! Ti vagytok lányok a legjobbak!
Imádlak titeket, és nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy köszönöm!
Remélem a továbbiakban nem fogtok engem elhagyni, hiszen már készül egy újabb blog, ami szintén Harryről fog szólni, és focista lesz benne. (Remélem a focirajongók méltányolják majd)!
Előre is boldog karácsonyt!
Szeretlek titeket!

2015. október 21., szerda

19. Rész "Akarom"

Dakota


Szemhéjaim, mintha ólomként nehezednének rá a szememre. Az óra hangosan jelzi, hogy itt az ideje felkelni, hiszen eljött az a bizonyos nagy nap. Érzem, hogy egy test nehezedik az oldalamra, majd az óra hangos zenélése abbamarad, és a test ismét elhelyezkedik mellettem, de ezúttal védelmezően át is ölel. Számat egy lusta, álmos mosolyra húzom és kezemet az övéhez húzom, hogy egy kicsit meg tudjam szorítani, jelezvén, hogy ébren vagyok.
- Hogy vagy? - suttogom rekedtes hangon, de még mindig háttal vagyok neki. Hátamon érzem, ahogy felkuncog, így rám is rám ragad a mosolya.
- Ideges vagyok, de szerintem ez teljesen normális - válaszol egy kis idő elteltével.
- A normális szó értelme, nálunk már nem jelent semmit- húzom el a számat, és ülő helyzetbe helyezem magam. Lábaimat leteszem a hideg csempékre, minek következtében a hideg kiráz, de felállok, és az ablakhoz sietek. Az emberek már szorgosan tevékenykednek az asztalok körül, és a díszletben is. A nap épphogy csak felkelhetett, mert az égboltot még mindig ékesíti egy kis narancssárga szín. A fű lágyan ringatózik, és a tó vize fodrozódik. Ahogy a nap sugarai ráesnek a tó felszínére, és ahogy az megcsillogtatja a tavat, festő. Egy életen át eltudnám ezt viselni. Ezt a csodálatos látványt, és ezt a békés, nyugodt környezetet…
Már ha egy romantikus filmben lennék, mert a valóságban az életem sosem lehet ennyire egyszerű, és nyugodt. Egy ideje már túl könnyen mennek a dolgok, és félek, hogy egy rossz fog bekövetkezni. Hiszen minden jónak egyszer vége szakad. Mit tehetnénk vajon, hogy ez ne következzen be?
Gondolataimból az ajtó hangos csapódása zökkentett vissza a valóságba.
Tengelyem körül megfordulok, és Harry hangját vélem felfedezni, Gemmáéval egyaránt.

Kimegyek a lakosztályunkból, a mellettünk lévő öltöző szobába. Ott található az én három darab menyasszonyi ruhám, amit az estén különböző időpontokban fogok felvenni, és Harry öltönye, amit én fogok a varázslatos „igen”- ig használni. A két testvér civakodik egymással, bár Gemma nagyon próbálja magát visszafogni, és Anne Harryt csitítgatni, de nem igazán járnak sikerrel. Én csak az ajtóban állok, karba tett kezekkel, és nézem, hogy Harry milyen hisztit ver ki. Anne sajnálkozó tekintettel pillant felém, én pedig csak egy mosolyt küldök felé, miszerint ez nekem már nem újdonság.

Vállamat hirtelen megérintik, így ijedten hátrafordulok, és amikor meglátom, hogy az apám az, kicsit megnyugodok, de mégis rám jön a szorongás. Harry értetlenül fordul felém, és apámat méregeti.
Sosem mutattam be neki Harryt, mert sosem éreztem, hogy meglenne a megfelelő alkalom… az igazság az, hogy nem is akartam, hogy találkozzanak. Azzal sem vagyok tisztában, hogy hogyan kerülhetett ide, hiszen meg sem hívtam. Évek óta nem tudok róla semmit, és ez így is maradt volna jól. Nem hiányzott az életemből sosem az apai szeretet, sem a törődése.

-Szia kincsem- indult volna meg Harry felé, de én a kezemet a mellkasa elé tettem, ezzel meggátolva, hogy a közelébe mehessen.
- Ki maga? - teszem fel neki a kérdést, mintha nem is ismerném. Mert én tényleg nem ismerem… többé már nem.
- A csinos lány édesapja- mutat Harry felé, én pedig nyelek egyet. Értetlenül bámul felém, szemöldökét összeráncolva tartja, és úgy méregeti apámat. Édes istenem bárcsak soha ne tűntél volna fel.
- Elnézést, de nem ismerem magát- tudom, érzem, hogy ezt Harry miattam teszi. Tudom, hogy kíváncsi, és azt is tudom, hogy ezért még számon kér, de nem most, s nem a közeljövőben.
- Mi az, hogy nem ismersz fel te kis vakarcs?- indult volna meg felé, és amikor ellökte volna, Harry kigáncsolta, így ő a padlóra került. Amikor fölé álltan, megéreztem azt a mérhetetlenül tömény alkoholszagot, amit gyerekkoromban éreztem legutoljára. Anne elszaladt, hogy szóljon egy biztonságinak, akik pillanatokon belül megérkeztek, és a dühöngő apámat kiráncigálták a szobából.
Fájt így látnom őt utoljára. Régen sem szépen váltunk el… akkor csak egyszerűen lelépett, és még levelet sem hagyott. Kicsi voltam, de mindenre emlékszem azokból az időkből.

Tekintetemet végigvezetem a szobán, és amikor meglátom Harryt, ahogy csendesen tűri, hogy Gemma kisminkelje őt, valahogy csalódottságot érzek. Miért van csöndben? Nem akarom, hogy csöndben legyen! Azt akarom, hogy ellenszegüljön, hogy toporzékoljon, hogy ő bizony nem fogja hagyni kisminkeltetni magát! Mi lelte ezt a férfit? Talán apámon mereng?
Mit kéne tennem? Beszéljek hozzá?
- Dakota jobb lenne, ha te is elmennél- Anne hangja csendül fel a szobában, mire a mondatára felkapom a fejem. Hirtelen összezavarodom, és köpni nyelni nem tudok. Menjek el… Most ezzel mire célzott? Hagyjam itt ezt az egész kócerájt, és lépjek ki a fia életéből? Még is hogy gondolhatja ezt? - Dakota hallasz engem?
- Még is… hogy mondhat ilyet?- kétségbeesetten szólalok fel, és érzem, ahogy a sírás folytogat.
- Dakota hé mi a baj? Nem akarsz elszakadni Harrytől? De hát maximum csak tíz perc lenne neked felöltözni.
- Úristen… azt hittem, hogy azt akarod, hogy hagyjam el- kezemet a mellkasomhoz helyezem, és úgy veszem a lélegzetem, mintha a maratont lefutottam volna.

Tíz perc… ennyi van hátra, hogy kezdetét vegye a szertartás. A zakóm már tökéletesen el van igazítva rajtam, a gyűrűs doboz a zsebemben, Harry édesanyja mellettem van… és Harry…
Csodásan néz ki abban a gyönyörű ékkövekkel díszített Oscar De La Renta által tervezett A vonalú és szív dekoltázsú, többréteges ruhában.
A haja tökéletesen be van göndörítve, és…
A zene felszólal, a gondolataim visszaterelődnek a papnak tett ígéretemhez, és bevonulunk Annevel az oltárhoz. A sorok közt elmenve, a rokonok törölgetik könnyeiket, épp úgy, mint ahogy édesanyám is az előző öt percben. Amikor megérkezünk egy puszival búcsúzom el tőle, és rámosolygom a tanúimra. Niall, Liam és Louis ugyan olyan öltözetbe van mint én, bár annyi különbség mégis van, hogy rajtuk csokornyakkendő van, rajtam pedig egy sima nyakkendő. Életem utolsó perceit érzem így, ennyire közel Harry testéhez, és ezt sosem fogom elfelejteni.
Az emberek ismét felállnak, és most Harry vonul be édesanyámmal kar ötlve. Csak mosolyog mind a két számomra legfontosabb személy, és lassan komótosan jönnek ida hozzám. Harry egy puszival búcsúzik édesanyámtól, majd fellép a dobogóra mellém.
- Tisztelt egybegyűltek! Azért vagyunk itt ezen a csodás nyári napon, hogy e két szép és ifjú pár egybekelhessen. Van itt köztünk valaki, aki meggátolná nekik az előttük lévő szép életet? - a pap körülnéz, és folytatja a monológját. Egymással szembe fordulunk, és ahogy a pap beszél, úgy érzékenyülök el egyre jobban.
„Szeretlek” -tátogja nekem, és nálam itt törik el a mécses. Szemeimből apró könnyek kezdenek el potyogni, de hamar ki pislogom őket. Harry is küszködik a könnyeivel, és úgy szorítjuk egymás kezét, mintha az életünk múlna rajta… mert így is van..
- Harold Edward Styles akarod ezt a nőt hites feleségedül?- szól hozzám a pap, és a mikrofonját elém tartja.
- Akarom.
- És te, Dakota Dark akarod hites férjedül az itt jelenlévő Harold Edward Stylest? - a szemembe nézett, de nem válaszolt. Mi a fene történhet? Miért nem válaszol? Kezét megszorítom, de csak ennyit suttog
„Minden olyan sötét”…..



2015. október 9., péntek

18. Rész "Fel"




Dakota



Hosszú-hosszú idők óta minden nő vágya, hogy a férfi akit szeret, elvegye, szülhessen neki gyerekeket, és boldogan éljenek amíg meg nem hallnak. Valahol régen hallottam erről egy történetet, de akkor még kislány voltam. Egy naiv, hiú, boldogtalan kislány, s ahogy nőttem, valahogy mindez elmúlt. Szerelmes lett, aztán csalódott, majd megint szerelmes, és a történetét tovább nem tudom. Nem tudom, hogy mi lesz ez után. Talán én is fogok Harrynek szülni csodálatos gyerekeket. Talán együtt öregszünk meg.
Talán ha vége lesz az esküvőnek, lehet, hogy mind a ketten rájövünk, hogy nem passzolunk egymás mellé.
Csak nézem magam a szobánkban lévő tükörben, és azon gondolkozom, hogy el fogom veszíteni? Ugyan miért veszíteném el? Szeretem, és ő is szeret egyszerűen ez csak egy kis hullámvölgy volt az életünkben, de egy nap, és mindennek vége. Újra érezhetem forró érintéseit a bőrömön, és mindezt élvezettel. És már alig várom. Lehet, hogy beteges ez a gondolat, de már alig várom. Akarom őt, mindennél jobban akarom őt, és tudom, hogy ő is engem. Én vagyok a legboldogabb ember miatta akkor mi a baj? A probléma ott kezdődik, hogy nem mondta hónapok óta, hogy szeret. És mindez az átok miatt van. Ha nem történt volna meg, akkor…
Mindegy, hogy mi lett volna akkor. Most csak a ma, a holnap, és az a sok év, amit együtt akarunk letölteni számít.
Nem vagyok büszke magamra, hogy önsajnálatba menekültem néha, de nőből vagyok, és kell a dráma.
- Indulhatunk? - kopogtatott be az ajtón Harry. Egyszerű sportszett van rajta, mert szerinte a jóganadrágomtól feszes lesz a feneket, amit ő már holnap saját magán nem érezhet. Még jó! Nem kell nekem cicafiú, csak Harry.
- Igen- ragadtam kézen, és lehető legnagyobb lendülettel indultam meg kifele a házból, hogy minél előbb a Eltham palotába érjünk. Hatalmas nagy birtokon húzódik el, maga az épület ugyan régi, de a témához pont megfelelő. Békés nyugodt helyen van, amit a vendégek egyértelműen fognak
szívlelni, és a gyerekek is, hiszen tudom milyen virgoncak, és hogy mennyire nem tudnak a helyükön megülni. Ideális hely mindenki számára.
-
Mi van most veled? Olyan… felragyogottnak tűnsz-néz rám, de én nem tudom levenni a szememet az útról.
- Csak várom a holnapot. Ez minden-mosolyom egyre szélesebb, szinte már vigyorgás.
- Mi vársz el a legjobban a holnaptól?
- Azt hogy ágyba vigyél, és kiadhassam magamból a feszültséget- nézek egy pillanatra rá, és a tekintetéből már látom, ahogy maga elé képzeli a jelenetet. - Ne nézzél ilyen sunyi módon- figyelmeztetem jókedvűen, és tekintetemet ismét visszavezetem az útra. A nap már nagyon a horizont alatt jár, így narancssárgás színt adva az amúgy kék égboltnak. Letérek az útról, és egy földúton haladok tovább, mert a palota a sík vidék közepén helyezkedik el. A parkolója teljesen megtelt autókkal,
így mi a mélygarázsba behajtottunk, és vártuk, amíg az ajtó lecsukódik.
- Mi legyen?
- Hogy hogy mi legyen? Bemegyünk és üdvözlünk mindenkit.
- Nem lehetne, hogy majd csak holnap? - veti hátra a fejét, és nyögve beszél.
- Nem Harry nem leszünk bunkók. Ha már idáig eljöttek miattunk, ez a minimum amit megtehetünk, és meg is teszünk- nyitottam ki a kocsi ajtaját, majd ahogy kiléptem a garázsban a villany felkapcsolódott. Szívem az ijedtségtől majd' kiugrott a helyéről, de ez csak a mozgásérzékelő volt.- Most vagy soha- sóhajtottam fel, és beléptem az előcsarnokba, ami teljesen üres volt. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy a tömeg itt fog nyüzsögni, hogy várják az érkezésünket, de nem így lett. Az órámra nézek, ami fél tizenegyet mutat, így teljesen jogosnak tartom, hogy az emberek már eltették magukat holnapra, hiszen nagy nap lesz, de legfőképp hosszú.
Ahogy a lépcsőn felfelé lépkedünk a mi luxuslakosztályunkba, egyre jobban érzem azt, hogy testemen eluralkodik a fáradtság, és a kimerültség.
Amikor Harry lehúzza a kártyát, és kinyílik az ajtó, a szám tátva marad, annyira csodálatos ez a hely. Az ablak a kis tóra néz, ahol lesz a fogadás. A látványt megszakítom, hiszen a legjobban a ruha érdekel, ami a szekrényben rejtőzik. Izgatottan lépkedek felé, pedig már nem egyszer láttam, de még mindig oda és vissza vagyok érte.
- Dakota ide jönnél egy pillanatra? - szólal fel Harry, én pedig engedelmeskedek.
- Igen? - állok közvetlen elé, és várom, hogy folytassa gondolatmenetét.
- Szóval… arról lenne szó… hogy..- kapja a karját a tarkójához és azt kezdi el vakargatni- Lehet, hogy ez kínosan fog érinteni de…
- Harry bökd már ki! - sürgetem, mert a tétovázásától herótot tudok kapni.
- Tessék- nyom egy zöld alsógatyát a kezembe. Értetlenül nézek rá, és szemöldök ráncolva várom hogy folytassa. - Amikor kicsi voltam jártam agykurkászhoz…
- Mármint pszichológushoz-javítom ki, pedig tudom, hogy mennyire gyűlöli amikor ezt csinálom.
- Igen, nos egyszer beszartam. És azóta, amikor stresszes helyzetbe kerülök, mindig van nálam egy pót alsógatya. És arra szeretnélek megkérni, hogy ezt majd tedd be holnap a zakóm belsőzsebébe- néz rám kínosan, én pedig most nem tudom, hogy mit cselekedjek.
Az eszem szerint kinevetném, mert jól esne ez a kis vidámság, de a szívem szerint viszont komoly maradok, és meg teszem amit kér. Elveszem tőle az alsónadrágját és beleteszem a zsebbe.
Magamhoz veszek egy törölközőt, és besietek a fürdőszobába, mert egyre jobban érzem, ahogy a lábaim már kezdik felmondani a szolgálatot.

Csak fekszek, de nem tudok elaludni. Képtelen vagyok rá az idegesség miatt, és az izgatottság miatt. Pedig ez a legrosszabb amit tehetek. Idegeskedni. Félek csupán a gondolattól, hogy mi van ha nem cserélődünk vissza? Már saját magamat idegesítem ezzel, hát akkor még Harryt hogyan… nem tudom, hogy hogyan kéne meghálálnom neki, hogy ennyire türelmes volt velem, és hogy nem hagyott ott a legrosszabb pillanataimban sem.
- Felkészültél?-hallok egy halk suttogást a bal oldalamról.
- Fel- hazudom, és megpróbálok a hangjára elszenderedni.
 (UI: Köszönöm szépen a türelmeteket,és nagyon hálás vagyok azért, hogy kitartottatok mellettem,annak ellenére, hogy az utóbbi időben semmi rész nem volt.)
Úgy hogy szeretlek titeket, és remélem, hogy várjátok már a végét! Xx Gréti


2015. augusztus 27., csütörtök

17. Rész

Dakota

Remegve gondolok vissza a tegnap éjszakára. Ha már csak belegondolok abba, hogy esetleg a sors tényleg így irányította volna az életünket, akkor ez csak egyet jelentett volna. Nem illünk egymás mellé.
De nem… nem így történt. Csak lézengtünk az életben, és habzsoltuk a jobbnál jobb dolgokat. És egyszer csak hopp, az élet közbeszólt, hogy túl sok már a jóból. És így belegondolva, tényleg igaza van. Az élet túl egyszerű volt. Most tette a cseresznyét a fagyira. De akkor miért vagyok emiatt szomorú? Ezt egy játéknak kéne felvennem, nem pedig egy negatív dolognak, ami tönkre is teheti az életem. Éppen ellenkezőleg. Meg kéne, hogy erősítsen, de pont ellenkezőleg történik. Egy rossz viccnek veszem fel az egészet.
Csak az van bennem, hogy túl akarok lenni ezen az egész házasságon, és újra önmagam lenni. Újra élvezni azt, amikor Harry megcsókol, ott érint meg, ahol a legjobban szeretem, átkarol védelmezően esténkét, mintha birtokolni akarna. Hiányzanak az életemből azok az éjszakák, amikor a túlfűtött szeretkezésekben elfeledkeztünk mindenről, és mindenkiről. Imádtam Harry összes finom érintését, amit a testemen művelt. Amikor szenvedélyesen csókolt engem, és közben az ujjaival kényeztetett. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb lány, hogy egy ilyen férfit szereztem magam mellé, mint ő.
- Min gondolkodsz?- jön mellőlem a hang. Fejemet felé fordítom, és ráerőltetek arcomra egy mosolyt.
- Csak hogy mennyire hiányzol- és nem hazudtam, mert részben tényleg ezen kattogott az agyam.
- Nekem is hiányzol kicsim. Nem is tudod mennyire - nevetett fel kínjában. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, de őszintén bevallom, hogy belülről szétszaggat ez a kérdés.
- Mi történt tegnap éjjel?- tette rá kezeimet az övére. Tekintete olyan volt, mintha belelátna mélyen a gondolataimba, a lelkembe.
- Semmi- nem akarom elmondani neki, mert már maga a gondolata is belülről felemészt.
- Hát persze- ül föl az ágyon, és ahogy látom távozni készül. Szemeim tágra nyílnak. Nem akarom, hogy itt hagyjon, pláne nem most.
- Most itt hagysz? - kérdezem megszeppenve.
- Itt. - csak ennyit válaszol, és nagy lépésekben kisiet a szobából. Mit kéne most tennem? Utána rohanni, és bocsánatot kérni tőle, azért, mert egy rossz álmot nem akarok neki elmondani, ami esetleg valós is lehetett volna? Vagy maradjak, és várjam hátha lenyugszik, majd tárt karokkal kérjünk egymástól elnézést? Na azt leshetjük mind a ketten. De valakinek muszáj kezdeményeznie, és tudom, hogy nekem kéne. Bár bevallom, semmi erőm kikelni az ágyból, és utána rohangálni, de ez meg úgy tűnik, mintha nem lenne nekem fontos. Márpedig az. Nagyon-nagyon fontos. Ő életem szerelme, akkor ennyit megtehetnék érte. De néha jobb az önsajnálatba menekülni. És ez gusztustalan tudom, de…
- Hol van az a kibaszott tampon? - jön a ház valamelyik részéből, az erős ideges hang, ami megszakította gondolatmenetemet. Magamban felnevetek, mert ez a két dolog nagyon eltér egymástól.
Legyek gonosz, és hagyjam, hogy ő keresgéljen, és szenvedjen egyedül, vagy siessek a segítségére, és mutassam meg, hogy hol van?. Az utóbbi nyer. A takarót ledobom a testemről, így egyből megcsap a hűs levegő szele. Libabőr keletkezik testemen, és azt kívánom, bár ne kellett volna kikelnem a kényelmet nyújtó ágyból. Komótosan kicsoszogok az emeleten lévő fürdőszobához, ahol Harryt találom… elég érdekes pozitúrában. A Lába a tartály alatti csőbe kapaszkodik, míg a kezével a mosdókagyló alatti szekrényben kutakodik.
- Elálldogálsz ott, vagy esetleg segítenél?- kérdezi flegmázva. Hülye picsa.
Ellököm magamat az ajtófélfától, és kisétálok a fürdőből. Ekkor Harry a nevemet kiabálja, de rá sem hederítek. A gardróbban lévő szekrénysorból előveszem ami kell neki, és szinte odavágom hozzá, amit rögtön meg is bánok.
- Ez nem az, amit a múltkor adtál- kéri számon tőlem. Most legszívesebben megrángatnám, de nyugodt maradok, és megpróbálok türelmes lenni vele. Már értem, hogy Ő miket élhet át, amikor velem is ez van. Volt…
- Szedd szét, és ezt csak be kell ragasztanod. És ha lehet, a papírkát ne hagyd rajta. Kényelmetlen lenne… már csak az előző tapasztalatok alapján is- fordultam meg, és elhagytam a fürdőt ezzel magára hagyva Ms Hisztérikát. 
Tudom, hogy befejezetlen lett, de éppen ez lenne a célom.a 18. résztől már nagyon a végéről fog szólni, úgyhogy remélem senkinek sem okozok emiatt csalódást. Szép estét lányok! 

2015. augusztus 24., hétfő

16. Rész Így végződne?

Dakota

   - Örülök, hogy eljöttetek- rázom meg az utolsó vendégünknek meg a kezét, és sietős léptekkel rohanok be a nagy fehér épületbe. A nagy barna, de most fehér és piros rózsákkal kidíszített ajtót kinyitom, és sietősen becsukom magam mögött, nehogy a vendégek még idő előtt meglássák a nagy termet, ahol a fogadás lesz. Cipőimet útközben ledobom lábaimról, mert abba a szobába igyekezek, ahol a ruháim vannak. Édesanyám és a húgaim már bent ülve vártak rám. A fehér ruhám, egy próbababán volt, hogy véletlenül se legyen rajta gyűrődés. Idegesen járkálok fel s alá a szobában, hiszen végre eljött a nagy nap. Hajamat és sminkemet már reggel elkészítették, így már csak a ruha várat magára, hogy valaki felöltse a testére.
Nem is marad sok gondolkozási időm, mert anyám bársonyos hangja kizökkent gondolataimból. Szembefordulok vele, de megingok. Nem érzem magam túl jól. Szédülök, és a fejem is majd' szét hasad. Lassan, és komótosan leveszem magamról a koktélruhámat, amit a köszöntéshez vettem fel, és a próbababa elé állok. Jobb kezemet felemelem, és végigsimítok az anyagon. A ruhám felsőrésze kordbársonyból készült vakító fehér, szív alakú kivágású, az alsó része színtiszta selyem, de a külső részét csipke borítja. Igazi habos-babos ruha, mint amit gyermekkoromban álmodtam meg. Ez a ruha egyszerű, mégis a szem megkívánja magának.
Édesanyám óvatosan húzza fel a cipzárt a hátamnál. Hajamba beletesz egy kis virágot, amit óvatosan, de erősen odarögzít. Kezembe adja a vörös rózsából készült csokrot, és késznek nyilvánítom magam.
A tükör elé állok, de nem az fogad, amire számítottam. Arcom a szokásosnál sokkal beesettebb, szemeim fáradtak. Nem úgy csillognak, ahogy szoktak.
Miért nem vagyok boldog? Minden nő erre vágyik, akkor én miért nem érzem azt, hogy boldog vagyok? Hiszen megadatott minden. Tökéletes család, tökéletes pasi, tökéletes munka, tökéletes kinézet… mi lehet itt a baj? Szememmel még mindig búskomor ábrázatomat figyelem. A csokrot lerakom a mellettem lévő vázába. Csak nézek magam elé, és megkérdezem: Ki ez a lány? Ki ez a lány, és mit akar az élettől? Szerelmet, pénzt? Minden itt van, csak le kéne mennem, és boldogan beleugrani a karjaiba. Akkor miért nem teszem?
Ellépek a tükörtől, és kinézek a nagy ablakon, ami az udvarra ad kilátást. Szemeimmel keresem a férfit, akinek ki akarom mondani az igent, és amikor megtalálom, ő nagy mosollyal az arcán felém int. Arcomra megpróbálok egy mosolyfélét erőltetni, de aligha sikerül, ezért csak kezemet emelem föl, és intek neki vissza. Csodásan néz ki. Fekete vászonnadrágot visel, lakkcipővel. Felsőtestén egy fehér ing, és fekete zakó van. Nyakában egy szürke színű nyakkendő. Haja most tökéletesen be van állítva. Nem áll kesze-kuszán, mint ahogy az általában szokott lenni.
Ha nem ismerném, azt hinném, hogy egy sikeres üzletember. Magabiztos a kiállása, és mindenkivel illedelmesen el tud cseverészni, aki oda megy hozzá, hogy gratuláljon nekünk.
Ellépek az ablaktól, és anyámat kezdem el pásztázni, aki csak biztatóan rám mosolyog.
- Megkérhetnélek, hogy egy kicsit hagyjatok magamra?- kérdezem kedvesen.
- Persze kincsem- feláll a fotelből, és húgaimmal együtt elhagyják a szobát. Egyedül maradok a gondolataimmal együtt, és a gondjaim miatt. Ilyenkor jön fel az a kérdés, hogy milyen gondjaimmal, amikor olyan tökéletes az életem ugye?
Gyerekkoromban mindent megkaptam, csak éppen egy valamit nem. A szeretet. Nálam sosem az volt a szeretet, hogy kapok valamit. Inkább az egyfajta gesztus volt, de szeretet semmiképpen sem.
Ezért is nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy most itt van egy fiú, aki ott vár lent, és csak arra vár, hogy az életünk mostantól egy legyen. És ő… szeret engem. Akkor miért érzem azt, hogy ez csak egy rossz vicc? Talán még nem állunk készen a házasságra? De hiszen az lehetetlen. Már három éve együtt vagyunk, és majdhogynem mindent tudunk a másikról. Nekem ez sok.
Lehet, hogy ez borzalmas ötlet lesz, de a szekrényből kiveszek egy üvegnyi whiskyt, és töltök egy üvegpohárba egy keveset. Egy levegővételre lehúzom az egészet, és a folyadék marja belülről a torkomat. Felköhögök, mert hirtelen úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. A whiskys üveg kiesik a kezemből, aminek a tartalma a ruhámra borul. Levegőért próbálok kapkodni, és ekkor összecsuklok, így négykézláb próbálom magam megtartani, amíg folyamatosan köhögök. Az ablakhoz verődik valami. Eső… fejemet felé fordítom, és látom, hogy úgy esik, mintha dézsából öntenék. Feladom. Rosszul vagyok, és levegőt is alig kapok. Teljesen összeesek, így hason fekszem a hideg csempézett padlón.Hallom, ahogy az ajtó kicsapódik, és egy erős férfihang szólongat, de már túl késő… csak hagyom, hogy mindenem elvesszen, és hogy egyé váljak az univerziummal.

De még mindig hallom, azt a kétségbeesett kiáltozást, és egyszerűen nem akar megszűnni.
- Dakota gyerünk! Kelj már föl az isten szerelmére!- rázogat. Ujjaimat megmozgatom. Élek.
Csak egy álom lett volna? Ha nem cserélünk testet Harryvel, talán így végződött volna a történetünk? Hogy meghalok? Hogy a whiskyt megmérgezik, és az életem egyik legszebb napján hagyom el a szerelmemet? Hangosan felzokogok, és hagyom Harry védelmező karjaiba vonjon engem. Már nem tudom mit kéne tennem..


2015. július 19., vasárnap

15. Rész Mi van ha

Dakota

- Ne haragudj rám. Én annyira, de annyira sajnálom Harry. - bújtattam a fejemet a mellkasához, miközben zokogtam. Nem szólt semmit. Tudta, hogy ha hülyeséget csinálok, hagyni kell engem. Tisztáznom kell ezt magamban. Nem tudok rájönni, mire is volt jó ez az egész kirohanásom. Talán felkelteni a figyelmét? Hisz' az emberek általában akkor csinálnak ilyet, ha figyelemre van szükségük, és máshogy nem tudják megoldani. De ez sem egy értelmes magyarázat, hiszen tőle kapom a legtöbb odaadást, és a legtöbb szeretetet. Akkor önsajnálatnak nevezzem?
De mire fel kell magamat sajnálnom?
Egy idióta nő vagyok, aki csak cselekszik, és utána gondolkodik el a tettein. De ez így nem helyes. Tudom jól. Ültemből feltápászkodok a lábaimra, és a fürdőszoba felé irányítom magam. A csapot megnyitom, de amikor a vízsugár alá tartom a tenyereimet, a fájdalom belenyilal sebes tenyereimbe, így visszarántom a kezemet. Megpróbálkozok még egyszer, és akármennyire is fáj, nem rántom ki a víz alól. Hagyom, hogy a markomba folyjon a víz, és mindazt az arcomra öntöm. Megismétlem ezt a mozdulatot még kétszer, majd elzárom a csapot, és a mosdókagyló szélére támaszkodom. Felemelem a fejemet, így a tükörképemmel nézek farkasszemet. Szemeim beesettek, arcom sápadt fehér, szám cserepes. Úgy nézek ki, mint egy élőhalott.
- Jól vagy? - hallom meg oldalról a hangomat. Harry felé fordítom a fejemet, és egy kis mosolyt erőltetek az arcomra.
- Fogjuk rá. - megyek el mellette, és a konyhába visz az utam. Miután töltöttem magamnak egy kis narancslevet, egy hirtelen ötlet, robbanásszerűen fut végig az agyamon.
-Menjünk el a King's College-be. - mondom ki, amire gondoltam.
- Ilyenkor? Este? Könyvtárba menni? Megvagy te huzatva? Tudod, hogy utálom az olyan helyeket, ami a könyvekkel kapcsolatos.
- De most nem azért mennénk oda. - feleltem.
- Hanem?
- Hanem azért, mert eszembe jutott, hogy mi van,ha ott találunk valami kiskaput?
- Ha kaput akarsz keresgélni, miért nem megyünk el inkább a Praktikerbe?- Na most jött el az a pillanat, hogy feltevődjön bennem az a kérdés, hogy miért is mondtam én neki igent?
- Ne haragudj, hogy ezt kell mondanom neked, de hülye vagy. Mármint kiskaput arra, hogy hogyan cserélődhetnénk vissza. - csaptam a homlokomra.
- Ja! Akkor ezt mondjad. Indulás! - kapta fel az egyik kocsijának a kulcsát, és már igyekezett is ki a házból. Szeretem őt…. De néha annyi esze van, mint egy két évesnek. És ezzel most szerintem a két éveseket sértettem meg.

Amint leparkoltunk a könyvtárnak az egyik sarkánál, kiszálltunk a kocsiból, és bizakodóan siettünk a könyvtár ajtaja elé. Megnéztük a táblát, ami azt mutatta, hogy kilenckor zár. Most fél nyolc van, így szinte berontottunk az ajtón. A könyvtárban lévő emberek lepisszegtek minket, mi pedig védekezően magunk elé tartottuk a kezeinket. A portához mentem, ahol egy negyvenes éveinek végén járó nő ülhetett. A számítógépébe pötyögött valamit nagyon intenzíven, amikor felkrákogtam, így figyelmét nekem szentelte.
- Jó napot miben segíthetek? - kérdezte miközben félhold szemüvege fölött nézett fel rám. Ismerős volt nekem az arca valahonnan, de meg nem tudtam volna mondani, hogy honnan.
- Jé! Magát ismerem. Öntől vettem a gyűrűt! - Hajolt oda a nő fölé Harry.
- Én pedig magával találkoztam a parkban. - suttogtam magam elé meredve. Felállt a helyéről, majd intett, hogy kövessük őt. Egy hosszabb folyosón vezetett minket végül, míg nem egy kétszárnyú ajtóhoz nem értünk. Amikor kitárta előttünk az ajtót, hirtelen egy nagy fehér vény vakított meg engem. Amikor hátranéztem, az emberek eltűntek a fotelekből, székekből. A nő megindult előre, Harry pedig rám szegezte tekintetét. Megrántottam a vállamat, és mi is megindultunk a hölgy után. Egy kör alakú szobában voltunk, ami tele volt polcokkal, a polcok fokain pedig díszesebbnél díszesebb könyvek porosodtak. Magas volt a szoba beltere, így nem csoda, hogy méteres cölöpök is helyet kaptak itt. Maga a szoba vérvörösre volt festve, és csak egy kisebb ablak adott fényt a szobának. A falon egy nagy csillár lógott, rajta pedig gyertyák voltak meggyújtva. Száznál biztosan, hogy több volt rajta. A szoba közepén egy kerek asztal, és körülötte párnák foglaltak helyet.
-Üljetek le. - mutatott az asztal felé a nő. Visszakérdezés nélkül leültünk az asztal köré. Figyelmesen néztük a nő mozdulatait, amint egy könyvet vesz elő, és rakja le elénk. Nagyra nyílt szemekkel néztünk a hölgyre, és vártunk, hogy mit akar nekünk ezzel mondani. Leült velünk szembe, és elkezdte lapozgatni a könyvet.
- Mondja kérem, miért adott el nekem ilyen gyűrűt, ha tudta, hogy ez lesz belőle? - kérdezte mellőlem Harry.
- Jó mókának tűnt. - rántotta meg a vállát.
- Móka? Ez magának a móka? Hát tudja mit? Adok én mindjárt egy kis mókát. - álltam föl, de ekkor Harry hirtelen visszahúzott maga mellé.
- Most akkor segítsek nektek vagy ne?
- Segíteni? Hiszen maga csinálta! A maga hibája, hogy mindez – mutattam magamra és Harryre - megtörtént. - folytattam, és éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Szinte forrt a vérem. Ha korombeli lenne, az biztos, hogy neki mentem volna. Mindig is elutasítottam az erőszakot, de ez már pofátlanság a köbön.
Gunyorosan elmosolyodott, és felénk fordította a könyvet. Az egyik oldalon egy gyűrű volt, a másikon, csak egy szó. Harang.
- Mit kell ezen érteni, hogy harang? - tette fel Harry helyettem a kérdést.
- Már egyszer elmondtam kedvesem. Ha a harang megkondulj, boldogok lesztek.
- Ne köntörfalazzon már itt nekünk! Bökje már ki, hogy milyen harangról beszél. - csaptam rá erősen az asztal tetejére. Be kell ismernem, hogy fájt.
- Felismeritek itt ezt a képet? - mutatott a gyűrűre, ami olyan fekete volt, mint a holló tolla. Ránéztem Harry kezére, és gyűrűsujján ott ékeskedett az a gyűrű. Felemelte a kezét, és a könyvhöz tartotta, hogy jól megvizsgálhassa.
- Szerintetek a gyűrű, és a harang mivel függ össze?
- Házasság. - mondtuk egyszerre.
- Pontosan. - mosolygott, majd a könyvet becsukta, és visszatette a helyére. A kijárat felé megindult, így mi is mentünk utána.

Amikor hazaértünk, fáradtan estünk be a házba, majd mind a ketten felmentünk a szobánkba, és úgy beszélgettünk. Beszélgettünk arról, hogy minél előbb előre kell hozni ezt az esküvőt. De mi van akkor, ha nem jön be? Hisz' egy orvos azt mondta, hogy két héten belül visszacserélődtek, de mi velünk ez egyáltalán nem így van. Félek attól, hogy bármit is fogunk tenni, nem fog semmi sem segíteni rajtunk.
De tegyük fel, hogy talán még is sikerül. Akkor hogyan tovább? Mi van, ha elválnak az útjaink? Mi van ha megint megtörténik ez velünk? Én nem akarom, hogy a törtélem megismétlődjön.
Istenemre mondom, hogy ha összeházasodunk, az lesz az első dolgom, hogy egy életre eltüntessem ezt a gyűrűt. 


 

2015. június 21., vasárnap

14. Rész Szilánkok..



Dakota

Elkeserülten élem a napjaimat, mióta találkoztam a nővel. Ennél nekem több kell, mint amit ő mondott. Én ennyiből nem tudok rájönni.
Pontosabban nem akarok rájönni. Belefáradtam ebbe az akármibe, amiben benne vagyok.
Nem vagyok hajlandó az emberi kommunikációra. Ezért sem mondtam még idáig semmit sem Harrynek. Nem tudom mit mondhatnék neki. Álljak elé azzal, hogy ’Hé képzeld egy idős néni azt mondta, hogy ha a harang megszólal boldogok leszünk? Köszönöm, de inkább kihagyom. Nem áltatom többé magam. És Harryt sem fogom. De abba is bele kell gondolni, hogy mi így nem maradhatunk. Mind a ketten egy normális életre vágyunk. Igaz, ezt soha nem fogjuk megkapni, tekintve, hogy Ő híres tehetséges énekes, és mivel én meg a mennyasszonya vagyok, így én is megkaptam a magam táborát. De nem tudok mit tenni ez ellen.
A pokolba elegem van most már mindenből!
Dühösen beleütök az előttem lévő asztalba, idegesen felállok a székről, ami így fel is borul, de ez sem foglalkoztat. Dühösen indulok meg a bárpult felé, leveszek a polcról egy számomra ismeretlen szeszes italt, lecsavarom a tetejét, és egy nagy levegővétel közben lehúzok egy kortyot...kettőt... hármat…
Amikor kifogy az ital az üvegéből, a földhöz vágom. Dühös vagyok az egész nyomorult világra! Érzem, hogy egész testem remeg, és amikor lenyúlnék egy szilánkkért, hogy felszedjem és kidobjam, az megvágja a kezemet, így egy állatias kiáltás szalad ki a számból. Minden erőmet elhagyva zuhanok le a földre, és keservesen, nyomorultan sírok. Sírok? Dehogyis! Üvöltök, és zokogok! A saját nyomorult, és kilátástalan életem miatt.
Csak ez jár a fejemben. Miért? Miért mi? Sosem bántottam senkit sem. Viszont én annál többet kaptam. Főleg gyermekkoromban. Sokszor bántottak az iskolában, csak azért, mert volt egy kis hibám, amivel születtem. De kitartottam magam mellett, és megfogadtam, hogy több leszek, mint azok az emberek. És sikerült, de egyszer csak egy csettintésre, minden elveszett.
Elfordítom a fejemet, és látom, hogy a jobb tenyeremből folyamatosan folyik a vérem. Összeszorítom a szemeimet, majd véres kezemet fejem fölé emelem, és hagyom, hogy a karomon végigcsordogáljon a vörös folyadék. Megpróbálom összecsukni a kézfejemet, de a seb annyira fáj, hogy nem megy. Megfogok a bal kezemmel egy másik szilánkot, és azt szándékosan minden erőmmel szorítom, így másik kezem is sebes lesz. Belülről sikítok a fájdalom miatt, de kívülről az arcom semleges, és csak tűrök. Tudom, hogy ez Harry teste, de jól esik érezni némi fájdalmat. Sosem bántottam magamat, mert helytelennek tartottam, de most nem vagyok az eszemnél, így arra ráfoghatom.
Hallom heves szívem dobogását, meg a mosógép hangját. Kurva romantikus ugye? Hallom, a madarak kétségbe esett csicsergését, ahogy kint az eső az ablakra verődik, és az egyre jobban közelgő vihar hangját is. De legfőképpen a belsőhangomat hallom. Hallgatnom kellett volna akkor az eszemre, amikor a kastélyban találkoztunk, hogy meneküljek amíg lehet. Tudtam, hogy bajt hozhat a fejemre. Igaz, ez az egész nem az Ő hibája, de mindig jobb másra fogni a dolgok hibás oldalát, mint hogy azt beismerjük, hogy mi is hibásak lehetünk ebben az egész történetben. Igazból, ha jobban belegondolok, a mostani életem, egy elbaszott tündérmese.

Harry

Amint kinyitom a bejárati ajtót, a lehető leggyorsabban leveszem magamról a vizes női kabátot, és felakasztom a fogasra. Cipőimet lerúgom a lábamról, és hidegen hagy, hogy Dakota le fog cseszni érte. Amikor megfordulok, hogy a konyhával szembe kerüljek, az asztal mögül két láb kandikál ki. Ijedtemben a táska kiesik a kezemből, és hirtelen levegőt is elfelejtek venni. Lassú, megfontolt léptekkel igyekezek a lábak tulajdonosához. A szívem egyre hevesebben dobog, és amikor meglátom a földön fekvő eszméletlen Dakotát, a szívem kihagy egy ütemet. Kezei vérben áznak, és a póló, ami felső testét takarja, az is véres. Teste körül törött szilánkok szóródnak szerte-szét. Látni, hogy az az ember fekszik eszméletlenül előttem, akiért tűzbe raknám a kezemet, vérfagyasztó, és elkeserítő. Nem érdekel, hogy a ruha, ami rajtam van véres lesz; letérdelek hozzá, és a vállánál fogva kezdem rázogatni. Nevén szólítgatom, de semmi. Tudom, hogy nem helyes amit teszek, de vállánál megemelem amennyire csak tudom, lába lelóg a földre, és úgy viszem a nagy kanapé felé. Nehezen, de felfektetem nehéz testemet, és már rohanok is a kötszerekért. Vizes rongyot teszek mind két kézfejére, hogy valamennyire elállítsam a vérzést, ami sikerül is. Az emeletről lehozok egy másik pólót, majd óvatosan megszabadítom a véres pólótól, és az újat húzom rá. bedobom a szennyesek közé az összevérzett pólót, majd egy eléggé hatásos módszerhez folyamodok. Mivel tudom, hogy a neszeszeres táskájába tartja azt az oltárian büdös szájfényt vagy mit, felrohanok érte, hogy aztán az orrához tarthassam. Amikor beleszippantok abba a büdös szarba, rám jön a tüsszögési roham.
Miután ez befejeződött, ismét lesiettem, és most már az ő szaglószervéhez tartottam. Nem is kellett két percet se várnom, felköhögött és kezeim közül kiejtettem azt a kis valamit, és szinte az arca elé ugrottam. Két oldalt arcát a kezeim közé vettem, és úgy vártam, hogy nyissa ki a szemét.
- Kérlek… nyisd ki a szemedet. – beszéltem hozzá megcsuklott hangon. Egy mély levegőt vett, így mellkasa is megemelkedett karom alatt. Amikor szemeit kitárta a lelkem megkönnyebbült. Az izmaim kilazultak, bár eddig észre sem vettem, hogy merevek voltak, annyira el voltam foglalva azzal, hogy végre felébredjen.
- Harry…- lehelte szinte a nevemet.
- Szeretlek. – szorítottam fejét a mellkasomhoz, és úgy éreztem, hogy soha többé nem akarom, és nem is fogom elengedni, bármi történjék.
Véleményeket írjatok, hiszen már nagyon a vége felé járunk. Xx Sz.G