17. Rész

Dakota

Remegve gondolok vissza a tegnap éjszakára. Ha már csak belegondolok abba, hogy esetleg a sors tényleg így irányította volna az életünket, akkor ez csak egyet jelentett volna. Nem illünk egymás mellé.
De nem… nem így történt. Csak lézengtünk az életben, és habzsoltuk a jobbnál jobb dolgokat. És egyszer csak hopp, az élet közbeszólt, hogy túl sok már a jóból. És így belegondolva, tényleg igaza van. Az élet túl egyszerű volt. Most tette a cseresznyét a fagyira. De akkor miért vagyok emiatt szomorú? Ezt egy játéknak kéne felvennem, nem pedig egy negatív dolognak, ami tönkre is teheti az életem. Éppen ellenkezőleg. Meg kéne, hogy erősítsen, de pont ellenkezőleg történik. Egy rossz viccnek veszem fel az egészet.

Csak az van bennem, hogy túl akarok lenni ezen az egész házasságon, és újra önmagam lenni. Újra élvezni azt, amikor Harry megcsókol, ott érint meg, ahol a legjobban szeretem, átkarol védelmezően esténkét, mintha birtokolni akarna. Hiányzanak az életemből azok az éjszakák, amikor a túlfűtött szeretkezésekben elfeledkeztünk mindenről, és mindenkiről. Imádtam Harry összes finom érintését, amit a testemen művelt. Amikor szenvedélyesen csókolt engem, és közben az ujjaival kényeztetett. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb lány, hogy egy ilyen férfit szereztem magam mellé, mint ő.
- Min gondolkodsz?- jön mellőlem a hang. Fejemet felé fordítom, és ráerőltetek arcomra egy mosolyt.
- Csak hogy mennyire hiányzol- és nem hazudtam, mert részben tényleg ezen kattogott az agyam.
- Nekem is hiányzol kicsim. Nem is tudod mennyire - nevetett fel kínjában. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, de őszintén bevallom, hogy belülről szétszaggat ez a kérdés.
- Mi történt tegnap éjjel?- tette rá kezeimet az övére. Tekintete olyan volt, mintha belelátna mélyen a gondolataimba, a lelkembe.
- Semmi- nem akarom elmondani neki, mert már maga a gondolata is belülről felemészt.
- Hát persze- ül föl az ágyon, és ahogy látom távozni készül. Szemeim tágra nyílnak. Nem akarom, hogy itt hagyjon, pláne nem most.
- Most itt hagysz? - kérdezem megszeppenve.
- Itt. - csak ennyit válaszol, és nagy lépésekben kisiet a szobából. Mit kéne most tennem? Utána rohanni, és bocsánatot kérni tőle, azért, mert egy rossz álmot nem akarok neki elmondani, ami esetleg valós is lehetett volna? Vagy maradjak, és várjam hátha lenyugszik, majd tárt karokkal kérjünk egymástól elnézést? Na azt leshetjük mind a ketten. De valakinek muszáj kezdeményeznie, és tudom, hogy nekem kéne. Bár bevallom, semmi erőm kikelni az ágyból, és utána rohangálni, de ez meg úgy tűnik, mintha nem lenne nekem fontos. Márpedig az. Nagyon-nagyon fontos. Ő életem szerelme, akkor ennyit megtehetnék érte. De néha jobb az önsajnálatba menekülni. És ez gusztustalan tudom, de…
- Hol van az a kibaszott tampon? - jön a ház valamelyik részéből, az erős ideges hang, ami megszakította gondolatmenetemet. Magamban felnevetek, mert ez a két dolog nagyon eltér egymástól.
Legyek gonosz, és hagyjam, hogy ő keresgéljen, és szenvedjen egyedül, vagy siessek a segítségére, és mutassam meg, hogy hol van?. Az utóbbi nyer. A takarót ledobom a testemről, így egyből megcsap a hűs levegő szele. Libabőr keletkezik testemen, és azt kívánom, bár ne kellett volna kikelnem a kényelmet nyújtó ágyból. Komótosan kicsoszogok az emeleten lévő fürdőszobához, ahol Harryt találom… elég érdekes pozitúrában. A Lába a tartály alatti csőbe kapaszkodik, míg a kezével a mosdókagyló alatti szekrényben kutakodik.
- Elálldogálsz ott, vagy esetleg segítenél?- kérdezi flegmázva. Hülye picsa.

Ellököm magamat az ajtófélfától, és kisétálok a fürdőből. Ekkor Harry a nevemet kiabálja, de rá sem hederítek. A gardróbban lévő szekrénysorból előveszem ami kell neki, és szinte odavágom hozzá, amit rögtön meg is bánok.
- Ez nem az, amit a múltkor adtál- kéri számon tőlem. Most legszívesebben megrángatnám, de nyugodt maradok, és megpróbálok türelmes lenni vele. Már értem, hogy Ő miket élhet át, amikor velem is ez van. Volt…
- Szedd szét, és ezt csak be kell ragasztanod. És ha lehet, a papírkát ne hagyd rajta. Kényelmetlen lenne… már csak az előző tapasztalatok alapján is- fordultam meg, és elhagytam a fürdőt ezzel magára hagyva Ms Hisztérikát. 

Tudom, hogy befejezetlen lett, de éppen ez lenne a célom.a 18. résztől már nagyon a végéről fog szólni, úgyhogy remélem senkinek sem okozok emiatt csalódást. Szép estét lányok! 

16. Rész Így végződne?

Dakota

   - Örülök, hogy eljöttetek- rázom meg az utolsó vendégünknek meg a kezét, és sietős léptekkel rohanok be a nagy fehér épületbe. A nagy barna, de most fehér és piros rózsákkal kidíszített ajtót kinyitom, és sietősen becsukom magam mögött, nehogy a vendégek még idő előtt meglássák a nagy termet, ahol a fogadás lesz. Cipőimet útközben ledobom lábaimról, mert abba a szobába igyekezek, ahol a ruháim vannak. Édesanyám és a húgaim már bent ülve vártak rám. A fehér ruhám, egy próbababán volt, hogy véletlenül se legyen rajta gyűrődés. Idegesen járkálok fel s alá a szobában, hiszen végre eljött a nagy nap. Hajamat és sminkemet már reggel elkészítették, így már csak a ruha várat magára, hogy valaki felöltse a testére.
Nem is marad sok gondolkozási időm, mert anyám bársonyos hangja kizökkent gondolataimból. Szembefordulok vele, de megingok. Nem érzem magam túl jól. Szédülök, és a fejem is majd' szét hasad. Lassan, és komótosan leveszem magamról a koktélruhámat, amit a köszöntéshez vettem fel, és a próbababa elé állok. Jobb kezemet felemelem, és végigsimítok az anyagon. A ruhám felsőrésze kordbársonyból készült vakító fehér, szív alakú kivágású, az alsó része színtiszta selyem, de a külső részét csipke borítja. Igazi habos-babos ruha, mint amit gyermekkoromban álmodtam meg. Ez a ruha egyszerű, mégis a szem megkívánja magának.
Édesanyám óvatosan húzza fel a cipzárt a hátamnál. Hajamba beletesz egy kis virágot, amit óvatosan, de erősen odarögzít. Kezembe adja a vörös rózsából készült csokrot, és késznek nyilvánítom magam.
A tükör elé állok, de nem az fogad, amire számítottam. Arcom a szokásosnál sokkal beesettebb, szemeim fáradtak. Nem úgy csillognak, ahogy szoktak.
Miért nem vagyok boldog? Minden nő erre vágyik, akkor én miért nem érzem azt, hogy boldog vagyok? Hiszen megadatott minden. Tökéletes család, tökéletes pasi, tökéletes munka, tökéletes kinézet… mi lehet itt a baj? Szememmel még mindig búskomor ábrázatomat figyelem. A csokrot lerakom a mellettem lévő vázába. Csak nézek magam elé, és megkérdezem: Ki ez a lány? Ki ez a lány, és mit akar az élettől? Szerelmet, pénzt? Minden itt van, csak le kéne mennem, és boldogan beleugrani a karjaiba. Akkor miért nem teszem?
Ellépek a tükörtől, és kinézek a nagy ablakon, ami az udvarra ad kilátást. Szemeimmel keresem a férfit, akinek ki akarom mondani az igent, és amikor megtalálom, ő nagy mosollyal az arcán felém int. Arcomra megpróbálok egy mosolyfélét erőltetni, de aligha sikerül, ezért csak kezemet emelem föl, és intek neki vissza. Csodásan néz ki. Fekete vászonnadrágot visel, lakkcipővel. Felsőtestén egy fehér ing, és fekete zakó van. Nyakában egy szürke színű nyakkendő. Haja most tökéletesen be van állítva. Nem áll kesze-kuszán, mint ahogy az általában szokott lenni.
Ha nem ismerném, azt hinném, hogy egy sikeres üzletember. Magabiztos a kiállása, és mindenkivel illedelmesen el tud cseverészni, aki oda megy hozzá, hogy gratuláljon nekünk.
Ellépek az ablaktól, és anyámat kezdem el pásztázni, aki csak biztatóan rám mosolyog.
- Megkérhetnélek, hogy egy kicsit hagyjatok magamra?- kérdezem kedvesen.
- Persze kincsem- feláll a fotelből, és húgaimmal együtt elhagyják a szobát. Egyedül maradok a gondolataimmal együtt, és a gondjaim miatt. Ilyenkor jön fel az a kérdés, hogy milyen gondjaimmal, amikor olyan tökéletes az életem ugye?

Gyerekkoromban mindent megkaptam, csak éppen egy valamit nem. A szeretet. Nálam sosem az volt a szeretet, hogy kapok valamit. Inkább az egyfajta gesztus volt, de szeretet semmiképpen sem.
Ezért is nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy most itt van egy fiú, aki ott vár lent, és csak arra vár, hogy az életünk mostantól egy legyen. És ő… szeret engem. Akkor miért érzem azt, hogy ez csak egy rossz vicc? Talán még nem állunk készen a házasságra? De hiszen az lehetetlen. Már három éve együtt vagyunk, és majdhogynem mindent tudunk a másikról. Nekem ez sok.
Lehet, hogy ez borzalmas ötlet lesz, de a szekrényből kiveszek egy üvegnyi whiskyt, és töltök egy üvegpohárba egy keveset. Egy levegővételre lehúzom az egészet, és a folyadék marja belülről a torkomat. Felköhögök, mert hirtelen úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. A whiskys üveg kiesik a kezemből, aminek a tartalma a ruhámra borul. Levegőért próbálok kapkodni, és ekkor összecsuklok, így négykézláb próbálom magam megtartani, amíg folyamatosan köhögök. Az ablakhoz verődik valami. Eső… fejemet felé fordítom, és látom, hogy úgy esik, mintha dézsából öntenék. Feladom. Rosszul vagyok, és levegőt is alig kapok. Teljesen összeesek, így hason fekszem a hideg csempézett padlón.Hallom, ahogy az ajtó kicsapódik, és egy erős férfihang szólongat, de már túl késő… csak hagyom, hogy mindenem elvesszen, és hogy egyé váljak az univerziummal.

De még mindig hallom, azt a kétségbeesett kiáltozást, és egyszerűen nem akar megszűnni.
- Dakota gyerünk! Kelj már föl az isten szerelmére!- rázogat. Ujjaimat megmozgatom. Élek.
Csak egy álom lett volna? Ha nem cserélünk testet Harryvel, talán így végződött volna a történetünk? Hogy meghalok? Hogy a whiskyt megmérgezik, és az életem egyik legszebb napján hagyom el a szerelmemet? Hangosan felzokogok, és hagyom Harry védelmező karjaiba vonjon engem. Már nem tudom mit kéne tennem..