19. Rész "Akarom"

Dakota

Szemhéjaim, mintha ólomként nehezednének rá a szememre. Az óra hangosan jelzi, hogy itt az ideje felkelni, hiszen eljött az a bizonyos nagy nap. Érzem, hogy egy test nehezedik az oldalamra, majd az óra hangos zenélése abbamarad, és a test ismét elhelyezkedik mellettem, de ezúttal védelmezően át is ölel. Számat egy lusta, álmos mosolyra húzom és kezemet az övéhez húzom, hogy egy kicsit meg tudjam szorítani, jelezvén, hogy ébren vagyok.
- Hogy vagy? - suttogom rekedtes hangon, de még mindig háttal vagyok neki. Hátamon érzem, ahogy felkuncog, így rám is rám ragad a mosolya.
- Ideges vagyok, de szerintem ez teljesen normális - válaszol egy kis idő elteltével.
- A normális szó értelme, nálunk már nem jelent semmit- húzom el a számat, és ülő helyzetbe helyezem magam. Lábaimat leteszem a hideg csempékre, minek következtében a hideg kiráz, de felállok, és az ablakhoz sietek. Az emberek már szorgosan tevékenykednek az asztalok körül, és a díszletben is. A nap épphogy csak felkelhetett, mert az égboltot még mindig ékesíti egy kis narancssárga szín. A fű lágyan ringatózik, és a tó vize fodrozódik. Ahogy a nap sugarai ráesnek a tó felszínére, és ahogy az megcsillogtatja a tavat, festő. Egy életen át eltudnám ezt viselni. Ezt a csodálatos látványt, és ezt a békés, nyugodt környezetet…
Már ha egy romantikus filmben lennék, mert a valóságban az életem sosem lehet ennyire egyszerű, és nyugodt. Egy ideje már túl könnyen mennek a dolgok, és félek, hogy egy rossz fog bekövetkezni. Hiszen minden jónak egyszer vége szakad. Mit tehetnénk vajon, hogy ez ne következzen be?
Gondolataimból az ajtó hangos csapódása zökkentett vissza a valóságba.
Tengelyem körül megfordulok, és Harry hangját vélem felfedezni, Gemmáéval egyaránt.

Kimegyek a lakosztályunkból, a mellettünk lévő öltöző szobába. Ott található az én három darab menyasszonyi ruhám, amit az estén különböző időpontokban fogok felvenni, és Harry öltönye, amit én fogok a varázslatos „igen”- ig használni. A két testvér civakodik egymással, bár Gemma nagyon próbálja magát visszafogni, és Anne Harryt csitítgatni, de nem igazán járnak sikerrel. Én csak az ajtóban állok, karba tett kezekkel, és nézem, hogy Harry milyen hisztit ver ki. Anne sajnálkozó tekintettel pillant felém, én pedig csak egy mosolyt küldök felé, miszerint ez nekem már nem újdonság.

Vállamat hirtelen megérintik, így ijedten hátrafordulok, és amikor meglátom, hogy az apám az, kicsit megnyugodok, de mégis rám jön a szorongás. Harry értetlenül fordul felém, és apámat méregeti.
Sosem mutattam be neki Harryt, mert sosem éreztem, hogy meglenne a megfelelő alkalom… az igazság az, hogy nem is akartam, hogy találkozzanak. Azzal sem vagyok tisztában, hogy hogyan kerülhetett ide, hiszen meg sem hívtam. Évek óta nem tudok róla semmit, és ez így is maradt volna jól. Nem hiányzott az életemből sosem az apai szeretet, sem a törődése.

-Szia kincsem- indult volna meg Harry felé, de én a kezemet a mellkasa elé tettem, ezzel meggátolva, hogy a közelébe mehessen.
- Ki maga? - teszem fel neki a kérdést, mintha nem is ismerném. Mert én tényleg nem ismerem… többé már nem.
- A csinos lány édesapja- mutat Harry felé, én pedig nyelek egyet. Értetlenül bámul felém, szemöldökét összeráncolva tartja, és úgy méregeti apámat. Édes istenem bárcsak soha ne tűntél volna fel.
- Elnézést, de nem ismerem magát- tudom, érzem, hogy ezt Harry miattam teszi. Tudom, hogy kíváncsi, és azt is tudom, hogy ezért még számon kér, de nem most, s nem a közeljövőben.
- Mi az, hogy nem ismersz fel te kis vakarcs?- indult volna meg felé, és amikor ellökte volna, Harry kigáncsolta, így ő a padlóra került. Amikor fölé álltan, megéreztem azt a mérhetetlenül tömény alkoholszagot, amit gyerekkoromban éreztem legutoljára. Anne elszaladt, hogy szóljon egy biztonságinak, akik pillanatokon belül megérkeztek, és a dühöngő apámat kiráncigálták a szobából.
Fájt így látnom őt utoljára. Régen sem szépen váltunk el… akkor csak egyszerűen lelépett, és még levelet sem hagyott. Kicsi voltam, de mindenre emlékszem azokból az időkből.

Tekintetemet végigvezetem a szobán, és amikor meglátom Harryt, ahogy csendesen tűri, hogy Gemma kisminkelje őt, valahogy csalódottságot érzek. Miért van csöndben? Nem akarom, hogy csöndben legyen! Azt akarom, hogy ellenszegüljön, hogy toporzékoljon, hogy ő bizony nem fogja hagyni kisminkeltetni magát! Mi lelte ezt a férfit? Talán apámon mereng?
Mit kéne tennem? Beszéljek hozzá?
- Dakota jobb lenne, ha te is elmennél- Anne hangja csendül fel a szobában, mire a mondatára felkapom a fejem. Hirtelen összezavarodom, és köpni nyelni nem tudok. Menjek el… Most ezzel mire célzott? Hagyjam itt ezt az egész kócerájt, és lépjek ki a fia életéből? Még is hogy gondolhatja ezt? - Dakota hallasz engem?
- Még is… hogy mondhat ilyet?- kétségbeesetten szólalok fel, és érzem, ahogy a sírás folytogat.
- Dakota hé mi a baj? Nem akarsz elszakadni Harrytől? De hát maximum csak tíz perc lenne neked felöltözni.
- Úristen… azt hittem, hogy azt akarod, hogy hagyjam el- kezemet a mellkasomhoz helyezem, és úgy veszem a lélegzetem, mintha a maratont lefutottam volna.

Tíz perc… ennyi van hátra, hogy kezdetét vegye a szertartás. A zakóm már tökéletesen el van igazítva rajtam, a gyűrűs doboz a zsebemben, Harry édesanyja mellettem van… és Harry…
Csodásan néz ki abban a gyönyörű ékkövekkel díszített Oscar De La Renta által tervezett A vonalú és szív dekoltázsú, többréteges ruhában.
A haja tökéletesen be van göndörítve, és…
A zene felszólal, a gondolataim visszaterelődnek a papnak tett ígéretemhez, és bevonulunk Annevel az oltárhoz. A sorok közt elmenve, a rokonok törölgetik könnyeiket, épp úgy, mint ahogy édesanyám is az előző öt percben. Amikor megérkezünk egy puszival búcsúzom el tőle, és rámosolygom a tanúimra. Niall, Liam és Louis ugyan olyan öltözetbe van mint én, bár annyi különbség mégis van, hogy rajtuk csokornyakkendő van, rajtam pedig egy sima nyakkendő. Életem utolsó perceit érzem így, ennyire közel Harry testéhez, és ezt sosem fogom elfelejteni.
Az emberek ismét felállnak, és most Harry vonul be édesanyámmal kar ötlve. Csak mosolyog mind a két számomra legfontosabb személy, és lassan komótosan jönnek ida hozzám. Harry egy puszival búcsúzik édesanyámtól, majd fellép a dobogóra mellém.
- Tisztelt egybegyűltek! Azért vagyunk itt ezen a csodás nyári napon, hogy e két szép és ifjú pár egybekelhessen. Van itt köztünk valaki, aki meggátolná nekik az előttük lévő szép életet? - a pap körülnéz, és folytatja a monológját. Egymással szembe fordulunk, és ahogy a pap beszél, úgy érzékenyülök el egyre jobban.
„Szeretlek” -tátogja nekem, és nálam itt törik el a mécses. Szemeimből apró könnyek kezdenek el potyogni, de hamar ki pislogom őket. Harry is küszködik a könnyeivel, és úgy szorítjuk egymás kezét, mintha az életünk múlna rajta… mert így is van..

- Harold Edward Styles akarod ezt a nőt hites feleségedül?- szól hozzám a pap, és a mikrofonját elém tartja.
- Akarom.
- És te, Dakota Dark akarod hites férjedül az itt jelenlévő Harold Edward Stylest? - a szemembe nézett, de nem válaszolt. Mi a fene történhet? Miért nem válaszol? Kezét megszorítom, de csak ennyit suttog
„Minden olyan sötét”…..