18. Rész "Fel"

Dakota

Hosszú-hosszú idők óta minden nő vágya, hogy a férfi akit szeret, elvegye, szülhessen neki gyerekeket, és boldogan éljenek amíg meg nem hallnak. Valahol régen hallottam erről egy történetet, de akkor még kislány voltam. Egy naiv, hiú, boldogtalan kislány, s ahogy nőttem, valahogy mindez elmúlt. Szerelmes lett, aztán csalódott, majd megint szerelmes, és a történetét tovább nem tudom. Nem tudom, hogy mi lesz ez után. Talán én is fogok Harrynek szülni csodálatos gyerekeket. Talán együtt öregszünk meg.
Talán ha vége lesz az esküvőnek, lehet, hogy mind a ketten rájövünk, hogy nem passzolunk egymás mellé.
Csak nézem magam a szobánkban lévő tükörben, és azon gondolkozom, hogy el fogom veszíteni? Ugyan miért veszíteném el? Szeretem, és ő is szeret egyszerűen ez csak egy kis hullámvölgy volt az életünkben, de egy nap, és mindennek vége. Újra érezhetem forró érintéseit a bőrömön, és mindezt élvezettel. És már alig várom. Lehet, hogy beteges ez a gondolat, de már alig várom. Akarom őt, mindennél jobban akarom őt, és tudom, hogy ő is engem. Én vagyok a legboldogabb ember miatta akkor mi a baj? A probléma ott kezdődik, hogy nem mondta hónapok óta, hogy szeret. És mindez az átok miatt van. Ha nem történt volna meg, akkor…
Mindegy, hogy mi lett volna akkor. Most csak a ma, a holnap, és az a sok év, amit együtt akarunk letölteni számít. Nem vagyok büszke magamra, hogy önsajnálatba menekültem néha, de nőből vagyok, és kell a dráma.
- Indulhatunk? - kopogtatott be az ajtón Harry. Egyszerű sportszett van rajta, mert szerinte a jóganadrágomtól feszes lesz a feneket, amit ő már holnap saját magán nem érezhet. Még jó! Nem kell nekem cicafiú, csak Harry.
- Igen- ragadtam kézen, és lehető legnagyobb lendülettel indultam meg kifele a házból, hogy minél előbb a Eltham palotába érjünk. Hatalmas nagy birtokon húzódik el, maga az épület ugyan régi, de a témához pont megfelelő. Békés nyugodt helyen van, amit a vendégek egyértelműen fognak szívlelni, és a gyerekek is, hiszen tudom milyen virgoncak, és hogy mennyire nem tudnak a helyükön megülni. Ideális hely mindenki számára.
- Mi van most veled? Olyan… felragyogottnak tűnsz-néz rám, de én nem tudom levenni a szememet az útról.
- Csak várom a holnapot. Ez minden-mosolyom egyre szélesebb, szinte már vigyorgás.
- Mi vársz el a legjobban a holnaptól?
- Azt hogy ágyba vigyél, és kiadhassam magamból a feszültséget- nézek egy pillanatra rá, és a tekintetéből már látom, ahogy maga elé képzeli a jelenetet. - Ne nézzél ilyen sunyi módon- figyelmeztetem jókedvűen, és tekintetemet ismét visszavezetem az útra. A nap már nagyon a horizont alatt jár, így narancssárgás színt adva az amúgy kék égboltnak. Letérek az útról, és egy földúton haladok tovább, mert a palota a sík vidék közepén helyezkedik el. A parkolója teljesen megtelt autókkal, így mi a mélygarázsba behajtottunk, és vártuk, amíg az ajtó lecsukódik.
- Mi legyen?
- Hogy hogy mi legyen? Bemegyünk és üdvözlünk mindenkit.
- Nem lehetne, hogy majd csak holnap? - veti hátra a fejét, és nyögve beszél.
- Nem Harry nem leszünk bunkók. Ha már idáig eljöttek miattunk, ez a minimum amit megtehetünk, és meg is teszünk- nyitottam ki a kocsi ajtaját, majd ahogy kiléptem a garázsban a villany felkapcsolódott. Szívem az ijedtségtől majd' kiugrott a helyéről, de ez csak a mozgásérzékelő volt.- Most vagy soha- sóhajtottam fel, és beléptem az előcsarnokba, ami teljesen üres volt. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy a tömeg itt fog nyüzsögni, hogy várják az érkezésünket, de nem így lett. Az órámra nézek, ami fél tizenegyet mutat, így teljesen jogosnak tartom, hogy az emberek már eltették magukat holnapra, hiszen nagy nap lesz, de legfőképp hosszú.
Ahogy a lépcsőn felfelé lépkedünk a mi luxuslakosztályunkba, egyre jobban érzem azt, hogy testemen eluralkodik a fáradtság, és a kimerültség. Amikor Harry lehúzza a kártyát, és kinyílik az ajtó, a szám tátva marad, annyira csodálatos ez a hely. Az ablak a kis tóra néz, ahol lesz a fogadás. A látványt megszakítom, hiszen a legjobban a ruha érdekel, ami a szekrényben rejtőzik. Izgatottan lépkedek felé, pedig már nem egyszer láttam, de még mindig oda és vissza vagyok érte.
- Dakota ide jönnél egy pillanatra? - szólal fel Harry, én pedig engedelmeskedek.
- Igen? - állok közvetlen elé, és várom, hogy folytassa gondolatmenetét.
- Szóval… arról lenne szó… hogy..- kapja a karját a tarkójához és azt kezdi el vakargatni- Lehet, hogy ez kínosan fog érinteni de…
- Harry bökd már ki! - sürgetem, mert a tétovázásától herótot tudok kapni.
- Tessék- nyom egy zöld alsógatyát a kezembe. Értetlenül nézek rá, és szemöldök ráncolva várom hogy folytassa. - Amikor kicsi voltam jártam agykurkászhoz…
- Mármint pszichológushoz-javítom ki, pedig tudom, hogy mennyire gyűlöli amikor ezt csinálom.
- Igen, nos egyszer beszartam. És azóta, amikor stresszes helyzetbe kerülök, mindig van nálam egy pót alsógatya. És arra szeretnélek megkérni, hogy ezt majd tedd be holnap a zakóm belsőzsebébe- néz rám kínosan, én pedig most nem tudom, hogy mit cselekedjek. Az eszem szerint kinevetném, mert jól esne ez a kis vidámság, de a szívem szerint viszont komoly maradok, és meg teszem amit kér. Elveszem tőle az alsónadrágját és beleteszem a zsebbe.
Magamhoz veszek egy törölközőt, és besietek a fürdőszobába, mert egyre jobban érzem, ahogy a lábaim már kezdik felmondani a szolgálatot.

Csak fekszek, de nem tudok elaludni. Képtelen vagyok rá az idegesség miatt, és az izgatottság miatt. Pedig ez a legrosszabb amit tehetek. Idegeskedni. Félek csupán a gondolattól, hogy mi van ha nem cserélődünk vissza? Már saját magamat idegesítem ezzel, hát akkor még Harryt hogyan… nem tudom, hogy hogyan kéne meghálálnom neki, hogy ennyire türelmes volt velem, és hogy nem hagyott ott a legrosszabb pillanataimban sem.
- Felkészültél?-hallok egy halk suttogást a bal oldalamról.
- Fel- hazudom, és megpróbálok a hangjára elszenderedni.

 (UI: Köszönöm szépen a türelmeteket,és nagyon hálás vagyok azért, hogy kitartottatok mellettem,annak ellenére, hogy az utóbbi időben semmi rész nem volt.)

Úgy hogy szeretlek titeket, és remélem, hogy várjátok már a végét! Xx Gréti