14. Rész Szilánkok..

Dakota

Elkeserülten élem a napjaimat, mióta találkoztam a nővel. Ennél nekem több kell, mint amit ő mondott. Én ennyiből nem tudok rájönni.
Pontosabban nem akarok rájönni. Belefáradtam ebbe az akármibe, amiben benne vagyok.
Nem vagyok hajlandó az emberi kommunikációra. Ezért sem mondtam még idáig semmit sem Harrynek. Nem tudom mit mondhatnék neki. Álljak elé azzal, hogy ’Hé képzeld egy idős néni azt mondta, hogy ha a harang megszólal boldogok leszünk? Köszönöm, de inkább kihagyom. Nem áltatom többé magam. És Harryt sem fogom. De abba is bele kell gondolni, hogy mi így nem maradhatunk. Mind a ketten egy normális életre vágyunk. Igaz, ezt soha nem fogjuk megkapni, tekintve, hogy Ő híres tehetséges énekes, és mivel én meg a mennyasszonya vagyok, így én is megkaptam a magam táborát. De nem tudok mit tenni ez ellen.
A pokolba elegem van most már mindenből!
Dühösen beleütök az előttem lévő asztalba, idegesen felállok a székről, ami így fel is borul, de ez sem foglalkoztat. Dühösen indulok meg a bárpult felé, leveszek a polcról egy számomra ismeretlen szeszes italt, lecsavarom a tetejét, és egy nagy levegővétel közben lehúzok egy kortyot...kettőt... hármat…
Amikor kifogy az ital az üvegéből, a földhöz vágom. Dühös vagyok az egész nyomorult világra! Érzem, hogy egész testem remeg, és amikor lenyúlnék egy szilánkkért, hogy felszedjem és kidobjam, az megvágja a kezemet, így egy állatias kiáltás szalad ki a számból. Minden erőmet elhagyva zuhanok le a földre, és keservesen, nyomorultan sírok. Sírok? Dehogyis! Üvöltök, és zokogok! A saját nyomorult, és kilátástalan életem miatt.
Csak ez jár a fejemben. Miért? Miért mi? Sosem bántottam senkit sem. Viszont én annál többet kaptam. Főleg gyermekkoromban. Sokszor bántottak az iskolában, csak azért, mert volt egy kis hibám, amivel születtem. De kitartottam magam mellett, és megfogadtam, hogy több leszek, mint azok az emberek. És sikerült, de egyszer csak egy csettintésre, minden elveszett.
Elfordítom a fejemet, és látom, hogy a jobb tenyeremből folyamatosan folyik a vérem. Összeszorítom a szemeimet, majd véres kezemet fejem fölé emelem, és hagyom, hogy a karomon végigcsordogáljon a vörös folyadék. Megpróbálom összecsukni a kézfejemet, de a seb annyira fáj, hogy nem megy. Megfogok a bal kezemmel egy másik szilánkot, és azt szándékosan minden erőmmel szorítom, így másik kezem is sebes lesz. Belülről sikítok a fájdalom miatt, de kívülről az arcom semleges, és csak tűrök. Tudom, hogy ez Harry teste, de jól esik érezni némi fájdalmat. Sosem bántottam magamat, mert helytelennek tartottam, de most nem vagyok az eszemnél, így arra ráfoghatom.
Hallom heves szívem dobogását, meg a mosógép hangját. Kurva romantikus ugye? Hallom, a madarak kétségbe esett csicsergését, ahogy kint az eső az ablakra verődik, és az egyre jobban közelgő vihar hangját is. De legfőképpen a belsőhangomat hallom. Hallgatnom kellett volna akkor az eszemre, amikor a kastélyban találkoztunk, hogy meneküljek amíg lehet. Tudtam, hogy bajt hozhat a fejemre. Igaz, ez az egész nem az Ő hibája, de mindig jobb másra fogni a dolgok hibás oldalát, mint hogy azt beismerjük, hogy mi is hibásak lehetünk ebben az egész történetben. Igazból, ha jobban belegondolok, a mostani életem, egy elbaszott tündérmese.

Harry

Amint kinyitom a bejárati ajtót, a lehető leggyorsabban leveszem magamról a vizes női kabátot, és felakasztom a fogasra. Cipőimet lerúgom a lábamról, és hidegen hagy, hogy Dakota le fog cseszni érte. Amikor megfordulok, hogy a konyhával szembe kerüljek, az asztal mögül két láb kandikál ki. Ijedtemben a táska kiesik a kezemből, és hirtelen levegőt is elfelejtek venni. Lassú, megfontolt léptekkel igyekezek a lábak tulajdonosához. A szívem egyre hevesebben dobog, és amikor meglátom a földön fekvő eszméletlen Dakotát, a szívem kihagy egy ütemet. Kezei vérben áznak, és a póló, ami felső testét takarja, az is véres. Teste körül törött szilánkok szóródnak szerte-szét. Látni, hogy az az ember fekszik eszméletlenül előttem, akiért tűzbe raknám a kezemet, vérfagyasztó, és elkeserítő. Nem érdekel, hogy a ruha, ami rajtam van véres lesz; letérdelek hozzá, és a vállánál fogva kezdem rázogatni. Nevén szólítgatom, de semmi. Tudom, hogy nem helyes amit teszek, de vállánál megemelem amennyire csak tudom, lába lelóg a földre, és úgy viszem a nagy kanapé felé. Nehezen, de felfektetem nehéz testemet, és már rohanok is a kötszerekért. Vizes rongyot teszek mind két kézfejére, hogy valamennyire elállítsam a vérzést, ami sikerül is. Az emeletről lehozok egy másik pólót, majd óvatosan megszabadítom a véres pólótól, és az újat húzom rá. bedobom a szennyesek közé az összevérzett pólót, majd egy eléggé hatásos módszerhez folyamodok. Mivel tudom, hogy a neszeszeres táskájába tartja azt az oltárian büdös szájfényt vagy mit, felrohanok érte, hogy aztán az orrához tarthassam. Amikor beleszippantok abba a büdös szarba, rám jön a tüsszögési roham.
Miután ez befejeződött, ismét lesiettem, és most már az ő szaglószervéhez tartottam. Nem is kellett két percet se várnom, felköhögött és kezeim közül kiejtettem azt a kis valamit, és szinte az arca elé ugrottam. Két oldalt arcát a kezeim közé vettem, és úgy vártam, hogy nyissa ki a szemét.
- Kérlek… nyisd ki a szemedet. – beszéltem hozzá megcsuklott hangon. Egy mély levegőt vett, így mellkasa is megemelkedett karom alatt. Amikor szemeit kitárta a lelkem megkönnyebbült. Az izmaim kilazultak, bár eddig észre sem vettem, hogy merevek voltak, annyira el voltam foglalva azzal, hogy végre felébredjen.
- Harry…- lehelte szinte a nevemet.
- Szeretlek. – szorítottam fejét a mellkasomhoz, és úgy éreztem, hogy soha többé nem akarom, és nem is fogom elengedni, bármi történjék.
Véleményeket írjatok, hiszen már nagyon a vége felé járunk. Xx Sz.G