16. Rész Így végződne?

Dakota

   - Örülök, hogy eljöttetek- rázom meg az utolsó vendégünknek meg a kezét, és sietős léptekkel rohanok be a nagy fehér épületbe. A nagy barna, de most fehér és piros rózsákkal kidíszített ajtót kinyitom, és sietősen becsukom magam mögött, nehogy a vendégek még idő előtt meglássák a nagy termet, ahol a fogadás lesz. Cipőimet útközben ledobom lábaimról, mert abba a szobába igyekezek, ahol a ruháim vannak. Édesanyám és a húgaim már bent ülve vártak rám. A fehér ruhám, egy próbababán volt, hogy véletlenül se legyen rajta gyűrődés. Idegesen járkálok fel s alá a szobában, hiszen végre eljött a nagy nap. Hajamat és sminkemet már reggel elkészítették, így már csak a ruha várat magára, hogy valaki felöltse a testére.
Nem is marad sok gondolkozási időm, mert anyám bársonyos hangja kizökkent gondolataimból. Szembefordulok vele, de megingok. Nem érzem magam túl jól. Szédülök, és a fejem is majd' szét hasad. Lassan, és komótosan leveszem magamról a koktélruhámat, amit a köszöntéshez vettem fel, és a próbababa elé állok. Jobb kezemet felemelem, és végigsimítok az anyagon. A ruhám felsőrésze kordbársonyból készült vakító fehér, szív alakú kivágású, az alsó része színtiszta selyem, de a külső részét csipke borítja. Igazi habos-babos ruha, mint amit gyermekkoromban álmodtam meg. Ez a ruha egyszerű, mégis a szem megkívánja magának.
Édesanyám óvatosan húzza fel a cipzárt a hátamnál. Hajamba beletesz egy kis virágot, amit óvatosan, de erősen odarögzít. Kezembe adja a vörös rózsából készült csokrot, és késznek nyilvánítom magam.
A tükör elé állok, de nem az fogad, amire számítottam. Arcom a szokásosnál sokkal beesettebb, szemeim fáradtak. Nem úgy csillognak, ahogy szoktak.
Miért nem vagyok boldog? Minden nő erre vágyik, akkor én miért nem érzem azt, hogy boldog vagyok? Hiszen megadatott minden. Tökéletes család, tökéletes pasi, tökéletes munka, tökéletes kinézet… mi lehet itt a baj? Szememmel még mindig búskomor ábrázatomat figyelem. A csokrot lerakom a mellettem lévő vázába. Csak nézek magam elé, és megkérdezem: Ki ez a lány? Ki ez a lány, és mit akar az élettől? Szerelmet, pénzt? Minden itt van, csak le kéne mennem, és boldogan beleugrani a karjaiba. Akkor miért nem teszem?
Ellépek a tükörtől, és kinézek a nagy ablakon, ami az udvarra ad kilátást. Szemeimmel keresem a férfit, akinek ki akarom mondani az igent, és amikor megtalálom, ő nagy mosollyal az arcán felém int. Arcomra megpróbálok egy mosolyfélét erőltetni, de aligha sikerül, ezért csak kezemet emelem föl, és intek neki vissza. Csodásan néz ki. Fekete vászonnadrágot visel, lakkcipővel. Felsőtestén egy fehér ing, és fekete zakó van. Nyakában egy szürke színű nyakkendő. Haja most tökéletesen be van állítva. Nem áll kesze-kuszán, mint ahogy az általában szokott lenni.
Ha nem ismerném, azt hinném, hogy egy sikeres üzletember. Magabiztos a kiállása, és mindenkivel illedelmesen el tud cseverészni, aki oda megy hozzá, hogy gratuláljon nekünk.
Ellépek az ablaktól, és anyámat kezdem el pásztázni, aki csak biztatóan rám mosolyog.
- Megkérhetnélek, hogy egy kicsit hagyjatok magamra?- kérdezem kedvesen.
- Persze kincsem- feláll a fotelből, és húgaimmal együtt elhagyják a szobát. Egyedül maradok a gondolataimmal együtt, és a gondjaim miatt. Ilyenkor jön fel az a kérdés, hogy milyen gondjaimmal, amikor olyan tökéletes az életem ugye?

Gyerekkoromban mindent megkaptam, csak éppen egy valamit nem. A szeretet. Nálam sosem az volt a szeretet, hogy kapok valamit. Inkább az egyfajta gesztus volt, de szeretet semmiképpen sem.
Ezért is nehéz elfogadnom azt a tényt, hogy most itt van egy fiú, aki ott vár lent, és csak arra vár, hogy az életünk mostantól egy legyen. És ő… szeret engem. Akkor miért érzem azt, hogy ez csak egy rossz vicc? Talán még nem állunk készen a házasságra? De hiszen az lehetetlen. Már három éve együtt vagyunk, és majdhogynem mindent tudunk a másikról. Nekem ez sok.
Lehet, hogy ez borzalmas ötlet lesz, de a szekrényből kiveszek egy üvegnyi whiskyt, és töltök egy üvegpohárba egy keveset. Egy levegővételre lehúzom az egészet, és a folyadék marja belülről a torkomat. Felköhögök, mert hirtelen úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. A whiskys üveg kiesik a kezemből, aminek a tartalma a ruhámra borul. Levegőért próbálok kapkodni, és ekkor összecsuklok, így négykézláb próbálom magam megtartani, amíg folyamatosan köhögök. Az ablakhoz verődik valami. Eső… fejemet felé fordítom, és látom, hogy úgy esik, mintha dézsából öntenék. Feladom. Rosszul vagyok, és levegőt is alig kapok. Teljesen összeesek, így hason fekszem a hideg csempézett padlón.Hallom, ahogy az ajtó kicsapódik, és egy erős férfihang szólongat, de már túl késő… csak hagyom, hogy mindenem elvesszen, és hogy egyé váljak az univerziummal.

De még mindig hallom, azt a kétségbeesett kiáltozást, és egyszerűen nem akar megszűnni.
- Dakota gyerünk! Kelj már föl az isten szerelmére!- rázogat. Ujjaimat megmozgatom. Élek.
Csak egy álom lett volna? Ha nem cserélünk testet Harryvel, talán így végződött volna a történetünk? Hogy meghalok? Hogy a whiskyt megmérgezik, és az életem egyik legszebb napján hagyom el a szerelmemet? Hangosan felzokogok, és hagyom Harry védelmező karjaiba vonjon engem. Már nem tudom mit kéne tennem..