13. Rész Justin!

Dakota

-Te mit keresel itt? – kérdeztem hirtelen. Hosszú barna haja a derekáig ért, gondosan ki volt fésülve, és vasalva, még egy tincs sem vált el a többitől. Testére egy passzos fehér nadrág, és egy hozzá illő fehér topot vett fel. Szája tűzvörösre volt kifestve, körmei is tökéletesek voltak, ápoltak. Számat egy egyenes vonallá húztam, és ilyenkor el kell azon gondolkoznom, hogy: Én miért nem lehetek ennyire tökéletes, mint ő? Harry, hogy hagyhatta ott Kendalt, ha így néz ki? Ennyire… ennyire tökéletesen?  Lemondóan sóhajtottam, és úgy éreztem, hogy elsüllyedek szégyenemben.
- Neked is szia Harry. Mivel ez az én üzletem, így nyílván nekem kell itt dolgoznom. Na lássuk mivel lehetek a szolgálatodra? – dörzsölte össze a tenyereit. – Ó! Ő az egyik rokonod? – mosolygott rám bájosan.
- A mennyasszonya vagyok. – szólalt fel hirtelen Harry. Kendall arcán egy gyors fintort lehetett felfedezni, de gyorsan visszaváltott a kedves üzletasszony nővé.
- Gratulálok! – vigyorgott, de látni lehetett rajta, hogy legszívesebben le tudná köpni Harryt. – Hogy is hívnak téged kedvesem? – kérdezte.
- Dakota Lia Pool. De ha megkérhetlek, ne szólíts így, és mivel én, mint vendég vagyok itt, így elvárom, hogy normálisan, és tisztelettel beszéljél velem. – mosolygott rá gúnyosan Harry. A mellettem álló lány mélyen beszívta a levegőt, és próbálta magát visszafogni. Harry megfordult, és bement az öltözőbe, majd egy újabb ruháért kijött, és azt öltötte magára.
- Na? Hogy tetszik? – forgott meg benne.
- Igazán nem akarok beleszólni, de ebben olyan a hasad, mint egy két tonnás elefánté. – mutatott fel- le az ujjával Harry testén.
- Úgy gondolod? Pedig szerintem… ugyan olyan vékonyak vagyunk… csak az én fenekem nem olyan lapos, mint neked. Szerinted Harry? – nézett rám Harry.
- Szerintem ez a ruha is jó, de én mindenképp az előzőre szavazok. – vakargattam az államat, és úgy néztem összeszűkített szemekkel rá. Nagyképűen elmosolyodott, és visszament az öltözőbe, hogy felvegye normális ruháimat. 

***

Harry már hazament, de én úgy döntöttem, hogy elmegyek Luciával még egy kicsit császkálni a városban. Gyönyörű idő volt ma Londonban. A parkokban plédeken fekvő szerelmes párok feküdtek egymás karjaiban, és úgy élvezték ki a jó időt. Hiányzik nekem ez az érzés az életemből… nagyon is. Hiányzik Harry az, hogy este szép dolgokat susogjon a fülembe elalvás előtt, vagy a reggeli látvány, amikor én ébreszthetem fel, és ezért bosszúból mindig maga alá gyűr, és szerintem innen már nem kell folytatnom, hisz’ mindenkinek van fantáziája.
- Basszus! Ne haragudj drágám, de le kell lépnem! Otthon zűrök vannak. Most írt anyám. Ne haragudj! Puszi. – adott két puszit az arcomra, és már el is sietett. Sóhajtottam egy nagyot, zsebre dugtam a kezeimet, és úgy mentem egy kört a park körül. Pár lány leszólított, beszéltem velük pár szót, de semmi személyeset nem árultam el róla. Tudom, hogy nagyon fontos neki a magánélete. Bementem a park belsejébe, és a szökőkútnál megláttam egy idős hölgyet, aki a földön ült. A farzsebemből elővettem egy kisebb pénz összeget, és az ölébe tettem.
- Hé fiatal ember! – szólt utánam, és én megfordultam. Az idős asszony fölállt a földről, és oda sietett elém. – Nekem nem kell a maga pénze. Nem koldus vagyok, hanem csak egy meditáló ember. – nyomta a kezembe a pénzt. hát ez ciki. – Hé! Én ismerlek téged. –mutatott mutatóujjával felém.
- Ó talán egy unoka, vagy…
- Unoka? Olyan öregnek nézek ki? Hatvankilenc éves vagyok fiatalember, nem öreg. Hova nekem még unoka. Fiatal vagyok még. Bulizok, meg minden amit a maiak csinálnak. Ne, hogy azt hidd, hogy le vagyok maradva a korral. – legyintett, de közben nevetett. Szimpatikus nekem ez a kis hölgy. Temperamentumos kis nő, az egyszer biztos.
- Akkor honnan ismer engem? – mosolyogtam rá.
- Hát nem emlékszik? Ön vette tőlem a gyűrűt.
- Én? Mégis miről tetszik beszélni? – kérdeztem zavartan, de a hölgyike megfogta a kezemet, és az egyik padhoz vezetett, majd leültetett magával szemben.
- Maga vette tőlem azt a fekete gyűrűt. Amiben fehéren csillogó zvarak kő van. Az egyetlen példány az egész világon. De ahogy látom, az a gyűrű tényleg különleges, hiszen nem maga az az úriember, aki vette tőlem, hanem a mennyasszonya.
- Ho… honnan tudja? – kérdeztem, és éreztem, hogy a torkomban nő az a bizonyos gombóc.
- A vőlegénye kétségbeesetten kereste magának a világ legszebb, és legkülönlegesebb gyűrűjét. Itt ült elkeseredve a parkban, és én oda mentem hozzá, majd oda adtam neki. Egyből megláttam a szemében a csillogást, és majdhogynem örömtáncot kezdett járni. – mosolygott az emlékére a nő. – Szerencsés maga, ugye tudja? – tette a kézfejét a térdemre.
- Tudom… de már nem egyszer amiatt a buta gyűrű miatt összevesztünk. Nem akarok így maradni életem végéig. Szép meg minden, de csak a balszerencsét hozza a fejemre. Esetleg, ha már úgy is az öné volt, nem tudja, hogy hogyan lehetne visszacserélődni? – néztem bele kékes- szürkés szemébe a néninek.
- Csak annyit mondok kicsikém, hogy ha a harang megszólal, boldogok lesztek. – mosolygott rám a hölgy, de én ebből egy szót nem értettem. Most a déli harangszóról akar ez nekem beszélni vagy mi? Épp kérdésre nyitottam volna a számat, de a hölgy gyorsabb volt. – Nézd az ott Justin Bieber? Megyek gyorsan kérek tőle egy autógramot. – pattant fel a padról és elsietett. – Justin! Justin várj! – kiabált utána, és szinte az összes ember azt a nőt nézte. Amikor a hölgy eltűnt a látókörömből, arcomat a tenyerembe rejtettem, és megdörzsöltem a szemeimet. Felnéztem az égboltra, és az egyre jobban narancssárgában kezdett pompázni. Felálltam a padról, és tanácstalanul indultam vissza a kocsihoz. Észre sem vettem, hogy Harry hívott, csak akkor, amikor megnéztem a telefonomat. Két üzenet, és négy nem fogadott hívás volt tőle. Úgy döntöttem, hogy nem hívom vissza, hanem majd otthon elmesélem neki a mai nap történéseit. Beszálltam a fehér színű audiba, beindítottam a motort, és már indultam is hazafele Harryhez, hogy végre kiadhassam magamból a gondolataimat. 
Elnézést a huzamosabb kihagyásért, de a vizsgák minden erőmet leszívták! >< Jó olvasást! Puszi: Sz.G 

12. Rész A próba

Előre is elnézést kérek, mert én magam is tudom

hogy ez egy borzasztóan
rossz rész lett...
Akik ezt végigszenvedik, azoknak jár egy 5*!

Dakota

Érintést érzek a bőrömön. Hosszú, és lassú simogatásokat az arcomon, amire borzongással reagálok. Szemeimet nem merem kinyitni, mert félek, hogy talán csak álmodom. Kezemet fölemelem az arcomhoz, majd megérintem azt a kezet, ami az arcomat finoman érinti. Egyre biztosabb vagyok a dolgomban, így megszorítom a tulajdonos csuklóját, mire egy kicsit felszisszen, de kezét nem veszi el továbbra sem. Fejemet elfordítom, és veszek annyi bátorságot magamon, hogy kinyitom nagy zöld szemeimet. Barna szempár néz le rám, és mosolyog. A mosolyában van némi boldogság, de sanyarúság is. Kezemet arcához emelem, de nem érintem meg… Ő viszont belehajtja fejét nagy tenyerembe, így hüvelykujjammal selymes bőrét simogatom.
- Mi történt velünk? – szólaltam meg végül én, így megtörve a beálló csendet közöttünk.
- Nem tudom… lehet, hogy ez a kis szünet jót tett nekünk… - nyitotta ki újra szemeit, és rám meredt.
- Meglehet… de többé nem akarok ilyen megértetted? – bújtam oda hozzá.
- Megértettem szerelmem. – suttogta a fülembe, és magához szorított. Jól esett a közelsége, a jelenléte. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, és amikor megéreztem Harryn a férfi kölni illatot, egyből felkeltem az öléből
- Harold Edward Styles, mond, hogy nem férfiparfümöt használsz?! – néztem rá.
- Hát de. Olyan rohadt büdös a te parfümöd. Várj megmutatom, hogy melyikről beszélek. – kelt ki az ágyból, majd kirohant a szobából, de pár másodpercen belül visszatért.
- Miért hoztál légfrissítőt? – emeltem meg az egyik szemöldököm.
- Ez nem dezodor? Mert valami brutálisan rossza a szaga.
- Nem Harry… ez légfrissítő. Tudod, amit a wc-ben használnak, miután az ember egy nagyot barnamacizott. – feleltem. – De ha jobban megnézed, rá van nagy betűkkel írva, hogy Air Freshener.
- Basszus! Én azt hittem, hogy ezt úgy érti, hogy légfrissítő, mint dezodor. – dobta le a dobozkát, majd lehuppant az ágyra. Már meg sem lepődök rajta lassan. Minél több ideig át vagyunk cserélődve, ő annál hülyébb lesz.
- Mikor jöttél vissza? – kérdeztem.
- Még az este, de lent aludtam, mert nem akartalak felébreszteni. – válaszolta azonnal, és elfeküdt az ágyon. Én is mellé borultam volna, ha csak nem lök vissza, és pattan fel az ágyból. Tátott szájjal nézett rám, de nem értettem a reakcióját. Nem vagyok leprás! Most mi van?
- Mi a szart csináltál a hajammal asszony? – kérdezte egy kicsit megemelve a hangját.
- Amint látod: levágattam. Rémesen idegesített az a hosszú hajzatod, és szerintem így sokkal jobban nézel ki. – jelentettem ki.
- Jó tudod mit? Akkor én most szépen elmegyek, és varratok fel egy tetoválást, majd rózsaszínűre festetem a hajad. Na mit szólsz? Örülnél neki? – hadonászott össze-vissza a kezeivel. Hupsz… lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem? Nagyot nyeltem, és úgy néztem bele dühös tekintetébe. Most ekkora nagy problémát nem jelenthet neki egy hajzat! Rosszabb mint Zayn komolyan mondom. Az is piperkőc, de hogy Harry is… na ezt nem gondoltam róla. 

***

Hogy most mi is történt az előbb? Drága barátnőm felhívott, és közölte, hogy mennünk kell a Victoria szalonba ruhát nézni… mondanom sem kell, hogy Harry ezen is eléggé kiakadt. Amikor beadta nekem végül a derekát, kijelentettem, hogy én vezetek, és ebből is egy újabb vita keletkezett, és mivel annyira kedves vagyok, meg természetesen hagyom, hogy növelje azt a férfiaknál igen elhíresült egóját, hagytam neki, hogy Ő vezessen. Gondolom ebből is mi fog kisülni. Vajon miért Harry Styles bará… bocsánat! Mennyasszonya vezette a mi elhíresült, és szexi sztárunk autóját? Talán este túl sokáig bulizott? Na valami ilyesmire fogok számítani a jövő hétre. Hosszas gondolkozás után arra figyelek fel, hogy megáll alattam az autó, és a vezetőfelőli ajtó becsukódik. Nagy levegőt veszek, és én is kiszállok Harry után. Becsapom magam mögött az ajtót, és utána indulok. Kinyitom az üvegből álló forgóajtót, és magam előtt több ezernyi mennyasszonyi ruhát találok.
- Na végre, hogy itt vagytok! – jött egy hang a hátunk mögül, és mindketten egyszerre fordultunk annak az irányába. Lucia mosolyogva ölelt meg engem, és amikor Harry megköszörülte a torkát, mind a ketten felé fordultunk.
- Luc miért lógsz Harry nyakában?- kérdezte Harry. Gyorsan odahajoltam a füléhez, és belesuttogtam azt, hogy: „Jöjjön egy kis szívatás”.
- Jajj ugyan már cicavirág… na gyere ide. – ment oda hozzá, és jó erősen megszorította, de olyannyira, hogy hallani lehetett, ahogy kiroppan a háta.
- Akkor mehetünk? – kérdezte Lucia, miután elengedte a levegőért könyörgő Harryt.
- Persze. Már alig várom. – lélegzett nagyokat, majd a mellkasát fogva indult meg, mi pedig egy jót kuncogtunk rajta. Jaj szegény kis Harry. Lucia már nagyon előre volt készülve, ugyanis egy halom ruha volt pont az én méretemben kiterítve egy kanapéra.
- Na ne ezt ne! – kapott a fejéhez Harry.
- Mi van? Nem annyira sok! – nevettem fel. Én magam is utálok ruhát próblni, szóval örülök, hogy ez a feladat most Harryre hárult. De nincsen lelkiismeret furdalásom. Megfogta a legfelső ruhát, és bement a fülkébe, de mivel a fűzővel nem tudott megbirkózni, így segítség kellett neki.
- Úristen! De gyönyörűen áll ez neked életem. – forgatta meg Harryt Lucia.
- Tényleg jó. – ismertem el. – De neki nem ilyen kell.
- Hanem? – kérdezett vissza.
- Én mindig is egy olyat tudtam volna elképzelni róla, hogy egy gyönyörű szép habos-babos ruha van rajta. Van neki elől egy masni, és alul a szoknya pedig nagyon terebélyes, meg egy fátyol, amit a földön húz magával. – mondtam el a vágyaimat, és közben végig Harry barna szemeibe néztem. Rám mosolygott, és a ruhák közt kezdett turkálni. Amikor megtalálta a megfelelőt felmutatta nekem, és pedig rábólintottam, hogy mindenképp próbálja fel. Luciával beszélgettünk egy ideig, amikor végre Harry kilépett a ruhában, és nekem leesett az állam. Hihetetlenül nézett ki benne. Én magamat így soha nem tudtam volna elképzelni. Egyszerűen ez… hihetetlen.
- Huh bocsi, hogy késtem, de dugó volt. – szólalt fel egy idegesítően vékony hang a hátam mögül. Ahogy Harry arcát néztem, nem volt túl boldog a hölgy látogatására. Megfordultam tengelyem körül, és szemeim a kétszeresére nőttek annak a látványa láttán.
- Te mit keresel itt? –kérdeztem hirtelen.

11. Rész

Dakota

Már egy hete elment. Elment, és nem keresett. Semmi életjelet nem adott magáról. Elveszítettem volna, vagy még mindig az enyém? Ő egyáltalán gondol rám? Egyáltalán hol van?  Soha életemben még nem aggódtam ennyire semmi miatt, és ez nagyon furcsa érzés. Harryvel sosem hagytunk ki egymás nélkül egy hetet sem, mert nem bírtunk külön tölteni három napot sem. A házból is alig mozdultam ki, maximum, csak ki a kertbe egy reggeli kávéra, és itt be is fejeződött a napi étrendem, és a programom is. Nem kutakodtam semmi után, mert erőm sem volt hozzá, sem pedig idegzetem. Egy igazi lúzernek éreztem magam nélküle. Egy elveszett embernek ezen a nagy bolygón.
Hiába kerestem fel az összes barátját telefonon, egy sem tudta, vagy nem akarta elmondani, hogy hol tartózkodik Harry. Már az is megfordult a fejemben, hogy elmenekült külföldre, de arra talán csak nem képes, hogy itt hagyjon ebben a nehéz időszakban. A telefonom hangos csörgésére figyeltem fel. Valahol lentről jött a hang. A vastag paplanomat hirtelen dobtam le vőlegényem testéről, és hihetetlen gyorsasággal indultam meg a földszintre. Ennek következtében majdnem sikeresen eltanyáltam a lépcsőn, de ez teljesen mellékes. Először a konyhába mentem, és az asztalon kezdtem el kutakodni az eltűnt telefonom után, de sehol sem találtam, viszont megállás nélkül újra csörgött és csörgött. Talán Harry az, és végre haza jön. Istenem de jó lesz végre egy teljes nyomorúságos hét után hallani a hangját… vagyis… nem. Az én hangomat fogom vissza hallani a készülékből, és ez így már nem is annyira jó. De legalább megtudhatom, hogy hogy van, és hogy hol van. Nekem ez mindennél többet ér, hogy megtudhatom, hogy mi van a szerelmemmel, mintsem más lányoknál hogy mennyibe kerül a világ legszebb cipője. Mindig is irritálónak tartottam, és a mai napig is tartom az ilyesfajta hölgyeket. Na de vissza a telefonomra. A tágas, és barack színűre festett, L alakú krémszínű kanapéhoz siettem, ami a világos barna szekrénysorral volt párhuzamosan elhelyezve. A kis fekete készülék a szófa karfáján helyezkedett el, és amikor a kezembe vettem, nem Harry neve, és képe villogott vissza rám, hanem legjobb barátnőmé Lucia-é. Hangulatom megint visszazuhant a mélybe, és kedvetlenül húztam el a kis zöld ikont jobbra, hogy fogadhassam a hívását. Fülemhez emeltem a telefont, és vártam, hogy barátnőm beleszóljon a szokásos kedves hangján. De nem tette… egy ideig.
- Ja felvetted! Na végre! Mi van veled életem úgy el tűntél. Hiányzol. Mikor csinálunk végre egy csajos napot? Ja és van még egy jó hírem. Ma kellene elmenni az esküvőhöz szükséges dolgokért, és a helyszín kiválasztása miatt. - lelkesen, és izgatottan beszélt a készülékbe. Nem tudtam, hogy meg merjek e szólalni, vagy egyszerűen csak bontsam a vonalat, mintha mi sem történt volna. De az első verziót választottam, hiszen csak nem leszek bunkó. De a szavak még mindig nem jöttek a számra. – Dakota… valami baj van? Volt valami közted és Harry közt, ami miatt mostanában ilyen vagy? Ilyen magadnak való? – kérdezte most már egy kicsit megilletődve.
- Szia Luc..
- Harry? Hol van Dakota? Mi történt vele? Baj van? Mit csináltál vele?! – hallatszódott barátnőm ideges hangja a telefonból.
- Gyere át, és mindent elmagyarázok. – mondtam, majd fülemtől elvettem a készüléket, és bontottam a vonalat. Kedvetlenül ledobtam az asztalra a telefonomat, majd felmentem a gardróbba, és Harry cuccai közt kezdtem el turkálni. Választásom egy fekete Royal Brand ingre esett, egy kék farmerra, hozzá egy barna bőr övvel, és egy bordó színű Bugatti edző cipőre. Mivel most az én birtokomban áll Harry nagy hajzuhataga – amit természetesen megszállottan imádok-  így felhívtam a fodrászomat, és ide házhoz rendeltem, hogy vágja le ezt a nagy loboncot. Nem kell megijedni, csak pár cm-ről van szó. Mr Guasso tíz percen belül megérkezett hozzám, így rögvest beengedtem, és már a fürdőszobában neki is látott Harry hajához. Túl sok mindent nem csinált vele. Levágott belőle 5 cm-t, és egy kicsit bezselézte, meg egy minimális kis fufrut is vágott, ami oldalra lett söpörve. Miután kifizettem, és távozott a házból, végigmértem vőlegényem testét. Tökéletes. Eddig is az volt a hosszabb hajával, de nekem így sokkal barátságosabb. Így ismertem meg, pontosan ebben a szerelésben találkoztunk először a múzeumban. Tudom, hogy ilyet nem illik a férfiakra mondani, de Ő egyszerűen gyönyörű volt. Ahogy lezseren beledugta a kézfejét a nadrágzsebeibe… és az a magabiztos járás… na és az a hang, amikor először meghallottam… Tudtam, hogy nekem ő kell, de nem adtam egykönnyen magam, és ezt még a mai napig sem bánom. Nem is tudom, hogy most mi lenne velem, ha nem találkoztam volna ott és akkor vele. Talán még mindig szingliként élnék, és külföldön dolgoznék egy nagy vállalatnál, de inkább maradtam, és itt helyben Londonban fogtam bele egy nagy cég kiépítésében. Büszke vagyok magamra. Arra, hogy a saját erőből tornáztam fel magam, nem pedig mások segítségéből. De hát most mit mondjak? Mellém szegődött a szerencse, de a jóból is megárt a sok, így, hogy történjen egy kis fordulat az életemben, ezt kaptam, és ezzel együtt a szerelmemet is magammal rántottam. A kaputelefon megszólalt, így valószínűleg megérkezett Lucia. Egy gomb megnyomásával kinyitottam a bejárati kaput, és begurult fekete Audi autójával a felhajtóra. Az autónak a teteje le volt engedve, így látszódtak a kocsi fekete bőrülései. Lucia rengeteget dolgozott azért, hogy megtehesse mindazokat, amiket gyerekkorában elképzelt. Mire való az akaraterő, ha nem arra, hogy elérjük a céljainkat? Kecsesen kiszállt autójából, majd megindult felém. Elálltam az ajtófélfából, hogy be tudjon jönni, majd az útja egyből a nappali felé vezetett. Miután becsuktam mögötte az ajtót én is követtem őt a nappaliba.
-Mi ez az egész Harry? Hol van Dakota? – állt előttem karba font kézzel.
-Itt. – feleltem.

- Hol itt? Fent van? – mutatott az emelet felé. Nemlegesen megráztam a fejemet, és kezemet mellkasomra helyeztem.

- Itt bent vagyok. – mondtam, de ekkor barátnőm kinevetett.

- Jó vicc Harry. És örömmel látom, hogy a hajadat végre megcsináltattad. Hidd el ez jobban áll. Ja és a humorodon még csiszolj egy kicsit mert ez nem…
- Lucia elég legyen! Én vagyok az! Dakota, a te legjobb barátnőd!
- Ne viccelődj már Harry! Úgysem veszem be. – forgatta meg a szemeit.
- Mivel bizonyítsam? – kérdeztem drámaian, mire Ő egy halom kérdéssel kezdett el bombázni.

_∞∞∞

·                    -Annyira hihetetlen, hogy az én egyetlen, és legjobb barátnőm a pasija testében ragadt… - ült a kanapén és a teáját szürcsölgette, amit az imént csináltam neki.
- Kissé abszurd, de… hát nem mondanám azt, hogy megszoktam, de már kezdek beletörődni. – húztam el a számat.
- De már csak találtatok valami normális magyarázatot. – nézett rám.
- Nem. Még csak a neten nézelődtünk, de abból is oltári nagy veszekedés lett. Nem tudom mitévő legyek.
- Hát… mivel én még ilyenről még csak nem is hallottam, így én sem tudok ötletet adni.
- Mindegy… majd amikor Harry újra méltat velem beszélni, akkor újra belekezdünk a kutakodásba. De kérlek ezt tartsd magadban. Senkinek erről egy szót sem oké?
- Persze nyugodj meg. De, hogy egy kicsit jobb kedvre derítselek, így elviszlek oda, ahova eleve is akartalak. Na gyerünk csajszi a helyszín kiválasztásához. – ugrott fel a kanapéról, habár láttam rajta, hogy egy kicsit elgondolkozott azon, amit az imént mondott, de csak megrázta a fejét, és maga után húzott a sportkocsijába.
Már vagy hat olyan helyen jártunk, ahol különböző helyszíneket, időpontokat, jellemzéseket kínáltak, de még egy sem fogta meg úgy az érdeklődésemet.
- Válasz már egy helyet te nő! Tudod mit? – itt leparkolt az útpatka mellett- Mond el, hogy mi az álombéli esküvőd. – mondta, és elkezdtem a gondolattal játszadozni.
- Kislánykoromban mindig is arról álmodtam, hogy egy nagy hajón fogok a szívem választottjával megesküdni. A hajó orránál áll a pap, a vendégek a korlátok mellett ülnek egymás mellett/mögött, én pedig a nagy és fehér habos-babos ruhámmal egy könnyed zenére, apám karjában vonulok oda az oltárhoz, ahol a fekete zakós, és csokornyakkendős párom vár. – csuktam be a szememet, és csak beszéltem. Fejemet oldalra fordítottam, majd Luciára néztem, akinek a szája tárva nyitva volt.
- Az igen kisanyám, te aztán tudsz élni! – bólogatott elismerően. – Így már meg is könnyebbíted a helyzetemet, mert így már tudom, hogy hova mennyünk. – taposott bele a gázba, én pedig egy kisebb sikolyt eleresztve, kapaszkodtam bele az ajtóba.
Miután elintéztük mindezt, amit elmondtam, jött az étrend, majd a virágos, és végül minden lány álma… a ruha.
- Az oké, hogy Victoria szalon meg minden, de nincsen hozzá alanyunk.
- De hogy nem hisz’ itt va… úúú tényleg! Basszus. Hívd fel Harryt. – mondta.
- Nem hívom. Majd a ruhát később elintézzük, most vigyél haza, mert elfáradtam, és haza akarok menni. – mondtam neki. Mivel a forgalom már nem volt annyira nagy, mint napközben, így normál tempóban tudtunk haladni. Amikor bekanyarodtunk az utcánkba, a ház előtt egy fekete BMV-t láttam meg épp a házunk előtt parkolva.
- Hívj, ha bármi van oké? – nézett rám aggódóan Luc. Sietve bólintottam, és már ki is pattantam a kocsiból, és befele siettem a házba. Az ajtóhoz illő kulcsot beledugtam a zárba, majd elfordítottam a zárban a kulcsot, és beléptem a tágas előszobába. Cipőimet levettem  lábaimról, és megfontolt, és apró léptekkel közeledtem a konyha, majd a nappali felé, de egyik helyiségben sem volt. Az emelet felé vettem az irányt, és miután felértem, benyitottam az összes szobába, de egyikben sem volt. Talán csak képzeltem volna a ház előtt azt a kocsit, vagy tényleg ott volt? Vagy csak szimplán kezdek becsavarodni a hiánya miatt? Erőtlenül rogytam le az ágyra, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel, így utat engedtem nekik. Miért vagyok ennyire elveszett nélküle? Hogy szerethetek így valakit? A megválaszolatlan kérdések csak úgy kavarognak a fejemben, de valamiért választ, sosem kapok…

Hát.. ilyen hosszú részt sem írtam még egy blogomba sem :/ Bocsánat a huzamosabb kihagyásért, őszintén meg kell mondanom: nem volt kedvem írni. Nincs nagyon kedvem írni, mivel nem tudom, hogy TI mit gondoltok erről a történetről, nem tudom, hogy hányan olvassátok, egyszerűen már nem érztem azt, hogy van miért írnom úgy, mint az elején. De kaptam egy kis biztatást az egyik olvasómtól, így  most hoztam egy részt. Valószínűleg ha látom, hogy alig lesz olvasója a blogomnak, be fogom fejezni. Csak ennyit akartam. Szép hétvégét. Ü: Sz.G 

10. Rész Viharos szelek

Dakota

Miután sikeresen hazaértünk és elállítottuk az orrvérzésemet, gondolkodásba estünk. Nekem végig az orvos szavai voltak a fejemben. Hatalmas nagy szerencséjük volt, de nekünk már nem. Csak tudnám, hogy miért… mit kell ahhoz tennünk, hogy újra normálisak legyünk.
- Mit tenne Chuck Norris. – szólalt meg Harry. Fejemet felé fordítottam és ő az állát dörzsölte, miközben tekintetével e vele szemben lévő tejeskávébarna színű falat vizsgálta.
- Ezt mégis hogy érted? – kérdeztem zavartan.
- Hát egyszer hallottam azt, hogy Chuck Norris még a csendes óceánt is szóra bírta. Nem kéne azt az emberkét felkeresni? Hátha tud nekünk is segíteni. – nézett rám nem ellentmondó tekintettel.
- Harry… az egy vicc… mint ahogy maga Chuck Norris is. – masszíroztam az orrnyergemet.
- Ja^^ tudtam én. – vigyorgott. *Nem ütöm meg, nem ütöm meg…. * kántáltam ezt magamban. – Akkor mi legyen?
- Itthon van a géped? –kérdeztem.
- Mert hol máshol lenne? –kérdezte gunyorosan. Felállt mellőlem a kanapéról, majd felment az emeletre. Fél másodpercbe sem telt el amikor a kezében megláttam a lapotoját, majd ismét leült mellém és felcsendült a window kis zenéje.
- Na szóval… Google a jó barátunk. Mit üssek be? – * a fejedet a falba, de attól még szeretlek életem* - gondoltam magamban.

Semmi kézre fogható nem volt az interneten. Akárhogy is próbáltuk beírni, mindig valami más oldalt adott ki. Több száz cikket olvastunk át, de egyik sem erről szólt. Talán az a doktor lett volna a reményünk, de ő nekik csak két hétig tartott. Magától megoldódott, de én már nem bírok várni! Utálom azt, hogy nem sminkelhetem ki magam. Utálom azt, hogy nem csinálhatom meg azt a napi rutint amit eddig. Gyűlölöm! Eleinte jó bulinak tűnt, de ez mostanra már egy átok! Élni sem akarok. Hogy… mégis hogy történhetett meg mindez velünk? Annyira… tökéletes volt az életünk Harryvel és erre tessék. Minden gallyra ment, amit felépítettünk. Harry nem folytathatja egy ideig a turnét miattam, én pedig mehetek meghallgatásról meghallgatásra, hogy filmbéli szerepeket kapjak miatta.
- Ne szomorkodj valamit csak ki tudunk találni. – ölelt át, és a hátamat simogatta.
- Hát nem érted? Ilyen az égvilágon nem történik senkivel sem! Jó hogy a neten sincsen semmi hasznos információ. Annyira… annyira elegem van mindenből érted? – szemeimbe könnyek gyűltek… ez inkább indult egy hiszti rohamnak, mint egy megkönnyebbülő sírásnak.
- Jós! – kiáltott fel hirtelen Harry.
- Jós? – kérdeztem vissza, és kínomban nevettem. – Az mind hazugság amit ott kitalálnak.
- Nem biztos…
- Ugyan már! Annyira hülyeség azok amiket mondasz. – toltam el magamtól.
- Én legalább megpróbálok  tenni valamit ez ügyben, de te… te csak sopánkodsz és mondod, hogy mi jó és mi nem. Amíg én ötleteket adok te vagy kigúnyolsz, vagy valami mást csinálsz, hogy én rosszul érezzem magam. Kezd elegem lenni belőled Dakota!
- Jó akkor hagyj itt a fenébe! De tudod mit? Nem csodálkozz, hogy kinevetlek, mert azt is csak szánalomból teszem. Egy kézen fogható ötletet sem adtál még, csak nagyobbnál nagyobb hülyeségek jöttek ki a szádon, szóval ne csodálkozz, hogy kezd elegem lenni belőled! – emeltem meg fokozatosan a hangomat.
- Ennyi! Végeztem veled! – Fogta meg a szobaajtónak a kilincsét, de túl hamar és túl hirtelen fordult meg, így a fejét beleütötte az ajtóba, és a testével pedig hátraborult. Felpattant még dühösebben a padlóról, majd belerúgott az ajtóba, és hallani lehetett a földszintről, ahogy elveszi a konyhapultról a slusszkolcsot, majd az ajtó becsapódik. Elment, s talán örökre itt hagyott. 

Harry 

Elegem van! Elegem van a hisztizéseiből, az okoskodásából, mindenből! Mióta eljegyeztem, azóta most érzem azt először, hogy hiba volt. A kocsifelhajtó pont a hálószobával szemben van. Utoljára felnéztem az erkélyre, és Ő kint állt. Megrémisztett szemekkel nézett le rám. Kinyitottam fekete Audimnak a vezető felőli ajtaját, majd amikor beszálltam volna, bevertem a fejemet a kocsinak a tetejébe. Kibaszott alacsonyított tetves kocsi! Az ütés hatására hirtelen kiugrottam, majd ököllel a kocsi tetejére ütöttem, de ekkor az elkezdett szirénázni.
- Ne! Ilyen nincs! – ordítottam fel. Idegbeteg vagyok ebben a momentumban. Elővettem a slusszkulcsot, majd elállítottam a szirénázást, és most odafigyelve a fejemre, beszálltam sikeresen az autóba. A kulcsot beledugtam a lyukba, majd elfordítottam, és gyújtást adtam a motornak. Sebességbe tettem, majd elkezdtem kitolatni. Egy gomb megnyomásával  bezártam magam mögött a kaput, majd hátrahagytam a házat, benne Dakotával. Célom nem volt, hogy hova menjek, egyszerűen csak minél messzebb akartam kerülni a háztól és Dakotától. 

- Na ezt most még egyszer. – mondta Louis.
- Mit még egyszer? Már vagy háromszor elmondtam. Amikor megkértem dakota kezét, másnap az ő testében ébredtem és azóta az övében vagyok, ő pedig az enyémben. Érted? – néztem rá majd a fejemet ingatni kezdtem jobbra -balra.
- Nem. – jelentette ki. – Dakota ez nagyon nem jó vicc. Vagyis jó, csak
- A jobb heréd kisebb mint a bal. – forgattam meg a szemem.
- Jézusom ez tényleg Harry. – ugrott fel ijedtem, és jobb mutatóujjával rám mutatott.
- De mégis hogy? – kérdezte Liam.
- Nem tudom. De már elegem van Dakota hisztijeiből.
- És kerestetek már erre megoldást? – kérdezte Niall.
- Igen. A neten is, meg találkoztunk egy házaspárral, akik ugyanezen mentek át, de nekik csak két hétig tartott.
- És könyvekben?
- Ott még nem… Nem baj, ha pár napig itt lakok veletek? – kérdeztem. Összenéztek, majd nemlegesen megrázták a fejüket, tehát, hogy nem baj. Mivel eléggé fáradt, és még túl dühös voltam, így felmentem a régi szobámba. Ugyan úgy nézett ki. A falak zöldek voltak, a polcok feketék, és pár családi, illetve a bandával készült fotók helyezkedtek el a polcokon. Az ágyam melletti kis szekrényen, egy félig elolvasott könyv kapott helyet, és egy közös kép velem és Dakotával… Megfogtam a képet, majd lefordítottam. Elég volt ebből a mai napból.