13. Rész Justin!

Dakota

-Te mit keresel itt? – kérdeztem hirtelen. Hosszú barna haja a derekáig ért, gondosan ki volt fésülve, és vasalva, még egy tincs sem vált el a többitől. Testére egy passzos fehér nadrág, és egy hozzá illő fehér topot vett fel. Szája tűzvörösre volt kifestve, körmei is tökéletesek voltak, ápoltak. Számat egy egyenes vonallá húztam, és ilyenkor el kell azon gondolkoznom, hogy: Én miért nem lehetek ennyire tökéletes, mint ő? Harry, hogy hagyhatta ott Kendalt, ha így néz ki? Ennyire… ennyire tökéletesen?  Lemondóan sóhajtottam, és úgy éreztem, hogy elsüllyedek szégyenemben.
- Neked is szia Harry. Mivel ez az én üzletem, így nyílván nekem kell itt dolgoznom. Na lássuk mivel lehetek a szolgálatodra? – dörzsölte össze a tenyereit. – Ó! Ő az egyik rokonod? – mosolygott rám bájosan.
- A mennyasszonya vagyok. – szólalt fel hirtelen Harry. Kendall arcán egy gyors fintort lehetett felfedezni, de gyorsan visszaváltott a kedves üzletasszony nővé.
- Gratulálok! – vigyorgott, de látni lehetett rajta, hogy legszívesebben le tudná köpni Harryt. – Hogy is hívnak téged kedvesem? – kérdezte.
- Dakota Lia Pool. De ha megkérhetlek, ne szólíts így, és mivel én, mint vendég vagyok itt, így elvárom, hogy normálisan, és tisztelettel beszéljél velem. – mosolygott rá gúnyosan Harry. A mellettem álló lány mélyen beszívta a levegőt, és próbálta magát visszafogni. Harry megfordult, és bement az öltözőbe, majd egy újabb ruháért kijött, és azt öltötte magára.
- Na? Hogy tetszik? – forgott meg benne.
- Igazán nem akarok beleszólni, de ebben olyan a hasad, mint egy két tonnás elefánté. – mutatott fel- le az ujjával Harry testén.
- Úgy gondolod? Pedig szerintem… ugyan olyan vékonyak vagyunk… csak az én fenekem nem olyan lapos, mint neked. Szerinted Harry? – nézett rám Harry.
- Szerintem ez a ruha is jó, de én mindenképp az előzőre szavazok. – vakargattam az államat, és úgy néztem összeszűkített szemekkel rá. Nagyképűen elmosolyodott, és visszament az öltözőbe, hogy felvegye normális ruháimat. 

***

Harry már hazament, de én úgy döntöttem, hogy elmegyek Luciával még egy kicsit császkálni a városban. Gyönyörű idő volt ma Londonban. A parkokban plédeken fekvő szerelmes párok feküdtek egymás karjaiban, és úgy élvezték ki a jó időt. Hiányzik nekem ez az érzés az életemből… nagyon is. Hiányzik Harry az, hogy este szép dolgokat susogjon a fülembe elalvás előtt, vagy a reggeli látvány, amikor én ébreszthetem fel, és ezért bosszúból mindig maga alá gyűr, és szerintem innen már nem kell folytatnom, hisz’ mindenkinek van fantáziája.
- Basszus! Ne haragudj drágám, de le kell lépnem! Otthon zűrök vannak. Most írt anyám. Ne haragudj! Puszi. – adott két puszit az arcomra, és már el is sietett. Sóhajtottam egy nagyot, zsebre dugtam a kezeimet, és úgy mentem egy kört a park körül. Pár lány leszólított, beszéltem velük pár szót, de semmi személyeset nem árultam el róla. Tudom, hogy nagyon fontos neki a magánélete. Bementem a park belsejébe, és a szökőkútnál megláttam egy idős hölgyet, aki a földön ült. A farzsebemből elővettem egy kisebb pénz összeget, és az ölébe tettem.
- Hé fiatal ember! – szólt utánam, és én megfordultam. Az idős asszony fölállt a földről, és oda sietett elém. – Nekem nem kell a maga pénze. Nem koldus vagyok, hanem csak egy meditáló ember. – nyomta a kezembe a pénzt. hát ez ciki. – Hé! Én ismerlek téged. –mutatott mutatóujjával felém.
- Ó talán egy unoka, vagy…
- Unoka? Olyan öregnek nézek ki? Hatvankilenc éves vagyok fiatalember, nem öreg. Hova nekem még unoka. Fiatal vagyok még. Bulizok, meg minden amit a maiak csinálnak. Ne, hogy azt hidd, hogy le vagyok maradva a korral. – legyintett, de közben nevetett. Szimpatikus nekem ez a kis hölgy. Temperamentumos kis nő, az egyszer biztos.
- Akkor honnan ismer engem? – mosolyogtam rá.
- Hát nem emlékszik? Ön vette tőlem a gyűrűt.
- Én? Mégis miről tetszik beszélni? – kérdeztem zavartan, de a hölgyike megfogta a kezemet, és az egyik padhoz vezetett, majd leültetett magával szemben.
- Maga vette tőlem azt a fekete gyűrűt. Amiben fehéren csillogó zvarak kő van. Az egyetlen példány az egész világon. De ahogy látom, az a gyűrű tényleg különleges, hiszen nem maga az az úriember, aki vette tőlem, hanem a mennyasszonya.
- Ho… honnan tudja? – kérdeztem, és éreztem, hogy a torkomban nő az a bizonyos gombóc.
- A vőlegénye kétségbeesetten kereste magának a világ legszebb, és legkülönlegesebb gyűrűjét. Itt ült elkeseredve a parkban, és én oda mentem hozzá, majd oda adtam neki. Egyből megláttam a szemében a csillogást, és majdhogynem örömtáncot kezdett járni. – mosolygott az emlékére a nő. – Szerencsés maga, ugye tudja? – tette a kézfejét a térdemre.
- Tudom… de már nem egyszer amiatt a buta gyűrű miatt összevesztünk. Nem akarok így maradni életem végéig. Szép meg minden, de csak a balszerencsét hozza a fejemre. Esetleg, ha már úgy is az öné volt, nem tudja, hogy hogyan lehetne visszacserélődni? – néztem bele kékes- szürkés szemébe a néninek.
- Csak annyit mondok kicsikém, hogy ha a harang megszólal, boldogok lesztek. – mosolygott rám a hölgy, de én ebből egy szót nem értettem. Most a déli harangszóról akar ez nekem beszélni vagy mi? Épp kérdésre nyitottam volna a számat, de a hölgy gyorsabb volt. – Nézd az ott Justin Bieber? Megyek gyorsan kérek tőle egy autógramot. – pattant fel a padról és elsietett. – Justin! Justin várj! – kiabált utána, és szinte az összes ember azt a nőt nézte. Amikor a hölgy eltűnt a látókörömből, arcomat a tenyerembe rejtettem, és megdörzsöltem a szemeimet. Felnéztem az égboltra, és az egyre jobban narancssárgában kezdett pompázni. Felálltam a padról, és tanácstalanul indultam vissza a kocsihoz. Észre sem vettem, hogy Harry hívott, csak akkor, amikor megnéztem a telefonomat. Két üzenet, és négy nem fogadott hívás volt tőle. Úgy döntöttem, hogy nem hívom vissza, hanem majd otthon elmesélem neki a mai nap történéseit. Beszálltam a fehér színű audiba, beindítottam a motort, és már indultam is hazafele Harryhez, hogy végre kiadhassam magamból a gondolataimat. 
Elnézést a huzamosabb kihagyásért, de a vizsgák minden erőmet leszívták! >< Jó olvasást! Puszi: Sz.G