11. Rész

Dakota

Már egy hete elment. Elment, és nem keresett. Semmi életjelet nem adott magáról. Elveszítettem volna, vagy még mindig az enyém? Ő egyáltalán gondol rám? Egyáltalán hol van?  Soha életemben még nem aggódtam ennyire semmi miatt, és ez nagyon furcsa érzés. Harryvel sosem hagytunk ki egymás nélkül egy hetet sem, mert nem bírtunk külön tölteni három napot sem. A házból is alig mozdultam ki, maximum, csak ki a kertbe egy reggeli kávéra, és itt be is fejeződött a napi étrendem, és a programom is. Nem kutakodtam semmi után, mert erőm sem volt hozzá, sem pedig idegzetem. Egy igazi lúzernek éreztem magam nélküle. Egy elveszett embernek ezen a nagy bolygón.
Hiába kerestem fel az összes barátját telefonon, egy sem tudta, vagy nem akarta elmondani, hogy hol tartózkodik Harry. Már az is megfordult a fejemben, hogy elmenekült külföldre, de arra talán csak nem képes, hogy itt hagyjon ebben a nehéz időszakban. A telefonom hangos csörgésére figyeltem fel. Valahol lentről jött a hang. A vastag paplanomat hirtelen dobtam le vőlegényem testéről, és hihetetlen gyorsasággal indultam meg a földszintre. Ennek következtében majdnem sikeresen eltanyáltam a lépcsőn, de ez teljesen mellékes. Először a konyhába mentem, és az asztalon kezdtem el kutakodni az eltűnt telefonom után, de sehol sem találtam, viszont megállás nélkül újra csörgött és csörgött. Talán Harry az, és végre haza jön. Istenem de jó lesz végre egy teljes nyomorúságos hét után hallani a hangját… vagyis… nem. Az én hangomat fogom vissza hallani a készülékből, és ez így már nem is annyira jó. De legalább megtudhatom, hogy hogy van, és hogy hol van. Nekem ez mindennél többet ér, hogy megtudhatom, hogy mi van a szerelmemmel, mintsem más lányoknál hogy mennyibe kerül a világ legszebb cipője. Mindig is irritálónak tartottam, és a mai napig is tartom az ilyesfajta hölgyeket. Na de vissza a telefonomra. A tágas, és barack színűre festett, L alakú krémszínű kanapéhoz siettem, ami a világos barna szekrénysorral volt párhuzamosan elhelyezve. A kis fekete készülék a szófa karfáján helyezkedett el, és amikor a kezembe vettem, nem Harry neve, és képe villogott vissza rám, hanem legjobb barátnőmé Lucia-é. Hangulatom megint visszazuhant a mélybe, és kedvetlenül húztam el a kis zöld ikont jobbra, hogy fogadhassam a hívását. Fülemhez emeltem a telefont, és vártam, hogy barátnőm beleszóljon a szokásos kedves hangján. De nem tette… egy ideig.
- Ja felvetted! Na végre! Mi van veled életem úgy el tűntél. Hiányzol. Mikor csinálunk végre egy csajos napot? Ja és van még egy jó hírem. Ma kellene elmenni az esküvőhöz szükséges dolgokért, és a helyszín kiválasztása miatt. - lelkesen, és izgatottan beszélt a készülékbe. Nem tudtam, hogy meg merjek e szólalni, vagy egyszerűen csak bontsam a vonalat, mintha mi sem történt volna. De az első verziót választottam, hiszen csak nem leszek bunkó. De a szavak még mindig nem jöttek a számra. – Dakota… valami baj van? Volt valami közted és Harry közt, ami miatt mostanában ilyen vagy? Ilyen magadnak való? – kérdezte most már egy kicsit megilletődve.
- Szia Luc..
- Harry? Hol van Dakota? Mi történt vele? Baj van? Mit csináltál vele?! – hallatszódott barátnőm ideges hangja a telefonból.
- Gyere át, és mindent elmagyarázok. – mondtam, majd fülemtől elvettem a készüléket, és bontottam a vonalat. Kedvetlenül ledobtam az asztalra a telefonomat, majd felmentem a gardróbba, és Harry cuccai közt kezdtem el turkálni. Választásom egy fekete Royal Brand ingre esett, egy kék farmerra, hozzá egy barna bőr övvel, és egy bordó színű Bugatti edző cipőre. Mivel most az én birtokomban áll Harry nagy hajzuhataga – amit természetesen megszállottan imádok-  így felhívtam a fodrászomat, és ide házhoz rendeltem, hogy vágja le ezt a nagy loboncot. Nem kell megijedni, csak pár cm-ről van szó. Mr Guasso tíz percen belül megérkezett hozzám, így rögvest beengedtem, és már a fürdőszobában neki is látott Harry hajához. Túl sok mindent nem csinált vele. Levágott belőle 5 cm-t, és egy kicsit bezselézte, meg egy minimális kis fufrut is vágott, ami oldalra lett söpörve. Miután kifizettem, és távozott a házból, végigmértem vőlegényem testét. Tökéletes. Eddig is az volt a hosszabb hajával, de nekem így sokkal barátságosabb. Így ismertem meg, pontosan ebben a szerelésben találkoztunk először a múzeumban. Tudom, hogy ilyet nem illik a férfiakra mondani, de Ő egyszerűen gyönyörű volt. Ahogy lezseren beledugta a kézfejét a nadrágzsebeibe… és az a magabiztos járás… na és az a hang, amikor először meghallottam… Tudtam, hogy nekem ő kell, de nem adtam egykönnyen magam, és ezt még a mai napig sem bánom. Nem is tudom, hogy most mi lenne velem, ha nem találkoztam volna ott és akkor vele. Talán még mindig szingliként élnék, és külföldön dolgoznék egy nagy vállalatnál, de inkább maradtam, és itt helyben Londonban fogtam bele egy nagy cég kiépítésében. Büszke vagyok magamra. Arra, hogy a saját erőből tornáztam fel magam, nem pedig mások segítségéből. De hát most mit mondjak? Mellém szegődött a szerencse, de a jóból is megárt a sok, így, hogy történjen egy kis fordulat az életemben, ezt kaptam, és ezzel együtt a szerelmemet is magammal rántottam. A kaputelefon megszólalt, így valószínűleg megérkezett Lucia. Egy gomb megnyomásával kinyitottam a bejárati kaput, és begurult fekete Audi autójával a felhajtóra. Az autónak a teteje le volt engedve, így látszódtak a kocsi fekete bőrülései. Lucia rengeteget dolgozott azért, hogy megtehesse mindazokat, amiket gyerekkorában elképzelt. Mire való az akaraterő, ha nem arra, hogy elérjük a céljainkat? Kecsesen kiszállt autójából, majd megindult felém. Elálltam az ajtófélfából, hogy be tudjon jönni, majd az útja egyből a nappali felé vezetett. Miután becsuktam mögötte az ajtót én is követtem őt a nappaliba.
-Mi ez az egész Harry? Hol van Dakota? – állt előttem karba font kézzel.
-Itt. – feleltem.

- Hol itt? Fent van? – mutatott az emelet felé. Nemlegesen megráztam a fejemet, és kezemet mellkasomra helyeztem.

- Itt bent vagyok. – mondtam, de ekkor barátnőm kinevetett.

- Jó vicc Harry. És örömmel látom, hogy a hajadat végre megcsináltattad. Hidd el ez jobban áll. Ja és a humorodon még csiszolj egy kicsit mert ez nem…
- Lucia elég legyen! Én vagyok az! Dakota, a te legjobb barátnőd!
- Ne viccelődj már Harry! Úgysem veszem be. – forgatta meg a szemeit.
- Mivel bizonyítsam? – kérdeztem drámaian, mire Ő egy halom kérdéssel kezdett el bombázni.

_∞∞∞

·                    -Annyira hihetetlen, hogy az én egyetlen, és legjobb barátnőm a pasija testében ragadt… - ült a kanapén és a teáját szürcsölgette, amit az imént csináltam neki.
- Kissé abszurd, de… hát nem mondanám azt, hogy megszoktam, de már kezdek beletörődni. – húztam el a számat.
- De már csak találtatok valami normális magyarázatot. – nézett rám.
- Nem. Még csak a neten nézelődtünk, de abból is oltári nagy veszekedés lett. Nem tudom mitévő legyek.
- Hát… mivel én még ilyenről még csak nem is hallottam, így én sem tudok ötletet adni.
- Mindegy… majd amikor Harry újra méltat velem beszélni, akkor újra belekezdünk a kutakodásba. De kérlek ezt tartsd magadban. Senkinek erről egy szót sem oké?
- Persze nyugodj meg. De, hogy egy kicsit jobb kedvre derítselek, így elviszlek oda, ahova eleve is akartalak. Na gyerünk csajszi a helyszín kiválasztásához. – ugrott fel a kanapéról, habár láttam rajta, hogy egy kicsit elgondolkozott azon, amit az imént mondott, de csak megrázta a fejét, és maga után húzott a sportkocsijába.
Már vagy hat olyan helyen jártunk, ahol különböző helyszíneket, időpontokat, jellemzéseket kínáltak, de még egy sem fogta meg úgy az érdeklődésemet.
- Válasz már egy helyet te nő! Tudod mit? – itt leparkolt az útpatka mellett- Mond el, hogy mi az álombéli esküvőd. – mondta, és elkezdtem a gondolattal játszadozni.
- Kislánykoromban mindig is arról álmodtam, hogy egy nagy hajón fogok a szívem választottjával megesküdni. A hajó orránál áll a pap, a vendégek a korlátok mellett ülnek egymás mellett/mögött, én pedig a nagy és fehér habos-babos ruhámmal egy könnyed zenére, apám karjában vonulok oda az oltárhoz, ahol a fekete zakós, és csokornyakkendős párom vár. – csuktam be a szememet, és csak beszéltem. Fejemet oldalra fordítottam, majd Luciára néztem, akinek a szája tárva nyitva volt.
- Az igen kisanyám, te aztán tudsz élni! – bólogatott elismerően. – Így már meg is könnyebbíted a helyzetemet, mert így már tudom, hogy hova mennyünk. – taposott bele a gázba, én pedig egy kisebb sikolyt eleresztve, kapaszkodtam bele az ajtóba.
Miután elintéztük mindezt, amit elmondtam, jött az étrend, majd a virágos, és végül minden lány álma… a ruha.
- Az oké, hogy Victoria szalon meg minden, de nincsen hozzá alanyunk.
- De hogy nem hisz’ itt va… úúú tényleg! Basszus. Hívd fel Harryt. – mondta.
- Nem hívom. Majd a ruhát később elintézzük, most vigyél haza, mert elfáradtam, és haza akarok menni. – mondtam neki. Mivel a forgalom már nem volt annyira nagy, mint napközben, így normál tempóban tudtunk haladni. Amikor bekanyarodtunk az utcánkba, a ház előtt egy fekete BMV-t láttam meg épp a házunk előtt parkolva.
- Hívj, ha bármi van oké? – nézett rám aggódóan Luc. Sietve bólintottam, és már ki is pattantam a kocsiból, és befele siettem a házba. Az ajtóhoz illő kulcsot beledugtam a zárba, majd elfordítottam a zárban a kulcsot, és beléptem a tágas előszobába. Cipőimet levettem  lábaimról, és megfontolt, és apró léptekkel közeledtem a konyha, majd a nappali felé, de egyik helyiségben sem volt. Az emelet felé vettem az irányt, és miután felértem, benyitottam az összes szobába, de egyikben sem volt. Talán csak képzeltem volna a ház előtt azt a kocsit, vagy tényleg ott volt? Vagy csak szimplán kezdek becsavarodni a hiánya miatt? Erőtlenül rogytam le az ágyra, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel, így utat engedtem nekik. Miért vagyok ennyire elveszett nélküle? Hogy szerethetek így valakit? A megválaszolatlan kérdések csak úgy kavarognak a fejemben, de valamiért választ, sosem kapok…

Hát.. ilyen hosszú részt sem írtam még egy blogomba sem :/ Bocsánat a huzamosabb kihagyásért, őszintén meg kell mondanom: nem volt kedvem írni. Nincs nagyon kedvem írni, mivel nem tudom, hogy TI mit gondoltok erről a történetről, nem tudom, hogy hányan olvassátok, egyszerűen már nem érztem azt, hogy van miért írnom úgy, mint az elején. De kaptam egy kis biztatást az egyik olvasómtól, így  most hoztam egy részt. Valószínűleg ha látom, hogy alig lesz olvasója a blogomnak, be fogom fejezni. Csak ennyit akartam. Szép hétvégét. Ü: Sz.G