10. Rész Viharos szelek

Dakota

Miután sikeresen hazaértünk és elállítottuk az orrvérzésemet, gondolkodásba estünk. Nekem végig az orvos szavai voltak a fejemben. Hatalmas nagy szerencséjük volt, de nekünk már nem. Csak tudnám, hogy miért… mit kell ahhoz tennünk, hogy újra normálisak legyünk.
- Mit tenne Chuck Norris. – szólalt meg Harry. Fejemet felé fordítottam és ő az állát dörzsölte, miközben tekintetével e vele szemben lévő tejeskávébarna színű falat vizsgálta.
- Ezt mégis hogy érted? – kérdeztem zavartan.
- Hát egyszer hallottam azt, hogy Chuck Norris még a csendes óceánt is szóra bírta. Nem kéne azt az emberkét felkeresni? Hátha tud nekünk is segíteni. – nézett rám nem ellentmondó tekintettel.
- Harry… az egy vicc… mint ahogy maga Chuck Norris is. – masszíroztam az orrnyergemet.
- Ja^^ tudtam én. – vigyorgott. *Nem ütöm meg, nem ütöm meg…. * kántáltam ezt magamban. – Akkor mi legyen?
- Itthon van a géped? –kérdeztem.
- Mert hol máshol lenne? –kérdezte gunyorosan. Felállt mellőlem a kanapéról, majd felment az emeletre. Fél másodpercbe sem telt el amikor a kezében megláttam a lapotoját, majd ismét leült mellém és felcsendült a window kis zenéje.
- Na szóval… Google a jó barátunk. Mit üssek be? – * a fejedet a falba, de attól még szeretlek életem* - gondoltam magamban.

Semmi kézre fogható nem volt az interneten. Akárhogy is próbáltuk beírni, mindig valami más oldalt adott ki. Több száz cikket olvastunk át, de egyik sem erről szólt. Talán az a doktor lett volna a reményünk, de ő nekik csak két hétig tartott. Magától megoldódott, de én már nem bírok várni! Utálom azt, hogy nem sminkelhetem ki magam. Utálom azt, hogy nem csinálhatom meg azt a napi rutint amit eddig. Gyűlölöm! Eleinte jó bulinak tűnt, de ez mostanra már egy átok! Élni sem akarok. Hogy… mégis hogy történhetett meg mindez velünk? Annyira… tökéletes volt az életünk Harryvel és erre tessék. Minden gallyra ment, amit felépítettünk. Harry nem folytathatja egy ideig a turnét miattam, én pedig mehetek meghallgatásról meghallgatásra, hogy filmbéli szerepeket kapjak miatta.
- Ne szomorkodj valamit csak ki tudunk találni. – ölelt át, és a hátamat simogatta.
- Hát nem érted? Ilyen az égvilágon nem történik senkivel sem! Jó hogy a neten sincsen semmi hasznos információ. Annyira… annyira elegem van mindenből érted? – szemeimbe könnyek gyűltek… ez inkább indult egy hiszti rohamnak, mint egy megkönnyebbülő sírásnak.
- Jós! – kiáltott fel hirtelen Harry.
- Jós? – kérdeztem vissza, és kínomban nevettem. – Az mind hazugság amit ott kitalálnak.
- Nem biztos…
- Ugyan már! Annyira hülyeség azok amiket mondasz. – toltam el magamtól.
- Én legalább megpróbálok  tenni valamit ez ügyben, de te… te csak sopánkodsz és mondod, hogy mi jó és mi nem. Amíg én ötleteket adok te vagy kigúnyolsz, vagy valami mást csinálsz, hogy én rosszul érezzem magam. Kezd elegem lenni belőled Dakota!
- Jó akkor hagyj itt a fenébe! De tudod mit? Nem csodálkozz, hogy kinevetlek, mert azt is csak szánalomból teszem. Egy kézen fogható ötletet sem adtál még, csak nagyobbnál nagyobb hülyeségek jöttek ki a szádon, szóval ne csodálkozz, hogy kezd elegem lenni belőled! – emeltem meg fokozatosan a hangomat.
- Ennyi! Végeztem veled! – Fogta meg a szobaajtónak a kilincsét, de túl hamar és túl hirtelen fordult meg, így a fejét beleütötte az ajtóba, és a testével pedig hátraborult. Felpattant még dühösebben a padlóról, majd belerúgott az ajtóba, és hallani lehetett a földszintről, ahogy elveszi a konyhapultról a slusszkolcsot, majd az ajtó becsapódik. Elment, s talán örökre itt hagyott. 

Harry 

Elegem van! Elegem van a hisztizéseiből, az okoskodásából, mindenből! Mióta eljegyeztem, azóta most érzem azt először, hogy hiba volt. A kocsifelhajtó pont a hálószobával szemben van. Utoljára felnéztem az erkélyre, és Ő kint állt. Megrémisztett szemekkel nézett le rám. Kinyitottam fekete Audimnak a vezető felőli ajtaját, majd amikor beszálltam volna, bevertem a fejemet a kocsinak a tetejébe. Kibaszott alacsonyított tetves kocsi! Az ütés hatására hirtelen kiugrottam, majd ököllel a kocsi tetejére ütöttem, de ekkor az elkezdett szirénázni.
- Ne! Ilyen nincs! – ordítottam fel. Idegbeteg vagyok ebben a momentumban. Elővettem a slusszkulcsot, majd elállítottam a szirénázást, és most odafigyelve a fejemre, beszálltam sikeresen az autóba. A kulcsot beledugtam a lyukba, majd elfordítottam, és gyújtást adtam a motornak. Sebességbe tettem, majd elkezdtem kitolatni. Egy gomb megnyomásával  bezártam magam mögött a kaput, majd hátrahagytam a házat, benne Dakotával. Célom nem volt, hogy hova menjek, egyszerűen csak minél messzebb akartam kerülni a háztól és Dakotától. 

- Na ezt most még egyszer. – mondta Louis.
- Mit még egyszer? Már vagy háromszor elmondtam. Amikor megkértem dakota kezét, másnap az ő testében ébredtem és azóta az övében vagyok, ő pedig az enyémben. Érted? – néztem rá majd a fejemet ingatni kezdtem jobbra -balra.
- Nem. – jelentette ki. – Dakota ez nagyon nem jó vicc. Vagyis jó, csak
- A jobb heréd kisebb mint a bal. – forgattam meg a szemem.
- Jézusom ez tényleg Harry. – ugrott fel ijedtem, és jobb mutatóujjával rám mutatott.
- De mégis hogy? – kérdezte Liam.
- Nem tudom. De már elegem van Dakota hisztijeiből.
- És kerestetek már erre megoldást? – kérdezte Niall.
- Igen. A neten is, meg találkoztunk egy házaspárral, akik ugyanezen mentek át, de nekik csak két hétig tartott.
- És könyvekben?
- Ott még nem… Nem baj, ha pár napig itt lakok veletek? – kérdeztem. Összenéztek, majd nemlegesen megrázták a fejüket, tehát, hogy nem baj. Mivel eléggé fáradt, és még túl dühös voltam, így felmentem a régi szobámba. Ugyan úgy nézett ki. A falak zöldek voltak, a polcok feketék, és pár családi, illetve a bandával készült fotók helyezkedtek el a polcokon. Az ágyam melletti kis szekrényen, egy félig elolvasott könyv kapott helyet, és egy közös kép velem és Dakotával… Megfogtam a képet, majd lefordítottam. Elég volt ebből a mai napból.