11. Rész

Dakota

Már egy hete elment. Elment, és nem keresett. Semmi életjelet nem adott magáról. Elveszítettem volna, vagy még mindig az enyém? Ő egyáltalán gondol rám? Egyáltalán hol van?  Soha életemben még nem aggódtam ennyire semmi miatt, és ez nagyon furcsa érzés. Harryvel sosem hagytunk ki egymás nélkül egy hetet sem, mert nem bírtunk külön tölteni három napot sem. A házból is alig mozdultam ki, maximum, csak ki a kertbe egy reggeli kávéra, és itt be is fejeződött a napi étrendem, és a programom is. Nem kutakodtam semmi után, mert erőm sem volt hozzá, sem pedig idegzetem. Egy igazi lúzernek éreztem magam nélküle. Egy elveszett embernek ezen a nagy bolygón.
Hiába kerestem fel az összes barátját telefonon, egy sem tudta, vagy nem akarta elmondani, hogy hol tartózkodik Harry. Már az is megfordult a fejemben, hogy elmenekült külföldre, de arra talán csak nem képes, hogy itt hagyjon ebben a nehéz időszakban. A telefonom hangos csörgésére figyeltem fel. Valahol lentről jött a hang. A vastag paplanomat hirtelen dobtam le vőlegényem testéről, és hihetetlen gyorsasággal indultam meg a földszintre. Ennek következtében majdnem sikeresen eltanyáltam a lépcsőn, de ez teljesen mellékes. Először a konyhába mentem, és az asztalon kezdtem el kutakodni az eltűnt telefonom után, de sehol sem találtam, viszont megállás nélkül újra csörgött és csörgött. Talán Harry az, és végre haza jön. Istenem de jó lesz végre egy teljes nyomorúságos hét után hallani a hangját… vagyis… nem. Az én hangomat fogom vissza hallani a készülékből, és ez így már nem is annyira jó. De legalább megtudhatom, hogy hogy van, és hogy hol van. Nekem ez mindennél többet ér, hogy megtudhatom, hogy mi van a szerelmemmel, mintsem más lányoknál hogy mennyibe kerül a világ legszebb cipője. Mindig is irritálónak tartottam, és a mai napig is tartom az ilyesfajta hölgyeket. Na de vissza a telefonomra. A tágas, és barack színűre festett, L alakú krémszínű kanapéhoz siettem, ami a világos barna szekrénysorral volt párhuzamosan elhelyezve. A kis fekete készülék a szófa karfáján helyezkedett el, és amikor a kezembe vettem, nem Harry neve, és képe villogott vissza rám, hanem legjobb barátnőmé Lucia-é. Hangulatom megint visszazuhant a mélybe, és kedvetlenül húztam el a kis zöld ikont jobbra, hogy fogadhassam a hívását. Fülemhez emeltem a telefont, és vártam, hogy barátnőm beleszóljon a szokásos kedves hangján. De nem tette… egy ideig.
- Ja felvetted! Na végre! Mi van veled életem úgy el tűntél. Hiányzol. Mikor csinálunk végre egy csajos napot? Ja és van még egy jó hírem. Ma kellene elmenni az esküvőhöz szükséges dolgokért, és a helyszín kiválasztása miatt. - lelkesen, és izgatottan beszélt a készülékbe. Nem tudtam, hogy meg merjek e szólalni, vagy egyszerűen csak bontsam a vonalat, mintha mi sem történt volna. De az első verziót választottam, hiszen csak nem leszek bunkó. De a szavak még mindig nem jöttek a számra. – Dakota… valami baj van? Volt valami közted és Harry közt, ami miatt mostanában ilyen vagy? Ilyen magadnak való? – kérdezte most már egy kicsit megilletődve.
- Szia Luc..
- Harry? Hol van Dakota? Mi történt vele? Baj van? Mit csináltál vele?! – hallatszódott barátnőm ideges hangja a telefonból.
- Gyere át, és mindent elmagyarázok. – mondtam, majd fülemtől elvettem a készüléket, és bontottam a vonalat. Kedvetlenül ledobtam az asztalra a telefonomat, majd felmentem a gardróbba, és Harry cuccai közt kezdtem el turkálni. Választásom egy fekete Royal Brand ingre esett, egy kék farmerra, hozzá egy barna bőr övvel, és egy bordó színű Bugatti edző cipőre. Mivel most az én birtokomban áll Harry nagy hajzuhataga – amit természetesen megszállottan imádok-  így felhívtam a fodrászomat, és ide házhoz rendeltem, hogy vágja le ezt a nagy loboncot. Nem kell megijedni, csak pár cm-ről van szó. Mr Guasso tíz percen belül megérkezett hozzám, így rögvest beengedtem, és már a fürdőszobában neki is látott Harry hajához. Túl sok mindent nem csinált vele. Levágott belőle 5 cm-t, és egy kicsit bezselézte, meg egy minimális kis fufrut is vágott, ami oldalra lett söpörve. Miután kifizettem, és távozott a házból, végigmértem vőlegényem testét. Tökéletes. Eddig is az volt a hosszabb hajával, de nekem így sokkal barátságosabb. Így ismertem meg, pontosan ebben a szerelésben találkoztunk először a múzeumban. Tudom, hogy ilyet nem illik a férfiakra mondani, de Ő egyszerűen gyönyörű volt. Ahogy lezseren beledugta a kézfejét a nadrágzsebeibe… és az a magabiztos járás… na és az a hang, amikor először meghallottam… Tudtam, hogy nekem ő kell, de nem adtam egykönnyen magam, és ezt még a mai napig sem bánom. Nem is tudom, hogy most mi lenne velem, ha nem találkoztam volna ott és akkor vele. Talán még mindig szingliként élnék, és külföldön dolgoznék egy nagy vállalatnál, de inkább maradtam, és itt helyben Londonban fogtam bele egy nagy cég kiépítésében. Büszke vagyok magamra. Arra, hogy a saját erőből tornáztam fel magam, nem pedig mások segítségéből. De hát most mit mondjak? Mellém szegődött a szerencse, de a jóból is megárt a sok, így, hogy történjen egy kis fordulat az életemben, ezt kaptam, és ezzel együtt a szerelmemet is magammal rántottam. A kaputelefon megszólalt, így valószínűleg megérkezett Lucia. Egy gomb megnyomásával kinyitottam a bejárati kaput, és begurult fekete Audi autójával a felhajtóra. Az autónak a teteje le volt engedve, így látszódtak a kocsi fekete bőrülései. Lucia rengeteget dolgozott azért, hogy megtehesse mindazokat, amiket gyerekkorában elképzelt. Mire való az akaraterő, ha nem arra, hogy elérjük a céljainkat? Kecsesen kiszállt autójából, majd megindult felém. Elálltam az ajtófélfából, hogy be tudjon jönni, majd az útja egyből a nappali felé vezetett. Miután becsuktam mögötte az ajtót én is követtem őt a nappaliba.
-Mi ez az egész Harry? Hol van Dakota? – állt előttem karba font kézzel.
-Itt. – feleltem.

- Hol itt? Fent van? – mutatott az emelet felé. Nemlegesen megráztam a fejemet, és kezemet mellkasomra helyeztem.

- Itt bent vagyok. – mondtam, de ekkor barátnőm kinevetett.

- Jó vicc Harry. És örömmel látom, hogy a hajadat végre megcsináltattad. Hidd el ez jobban áll. Ja és a humorodon még csiszolj egy kicsit mert ez nem…
- Lucia elég legyen! Én vagyok az! Dakota, a te legjobb barátnőd!
- Ne viccelődj már Harry! Úgysem veszem be. – forgatta meg a szemeit.
- Mivel bizonyítsam? – kérdeztem drámaian, mire Ő egy halom kérdéssel kezdett el bombázni.

_∞∞∞

·                    -Annyira hihetetlen, hogy az én egyetlen, és legjobb barátnőm a pasija testében ragadt… - ült a kanapén és a teáját szürcsölgette, amit az imént csináltam neki.
- Kissé abszurd, de… hát nem mondanám azt, hogy megszoktam, de már kezdek beletörődni. – húztam el a számat.
- De már csak találtatok valami normális magyarázatot. – nézett rám.
- Nem. Még csak a neten nézelődtünk, de abból is oltári nagy veszekedés lett. Nem tudom mitévő legyek.
- Hát… mivel én még ilyenről még csak nem is hallottam, így én sem tudok ötletet adni.
- Mindegy… majd amikor Harry újra méltat velem beszélni, akkor újra belekezdünk a kutakodásba. De kérlek ezt tartsd magadban. Senkinek erről egy szót sem oké?
- Persze nyugodj meg. De, hogy egy kicsit jobb kedvre derítselek, így elviszlek oda, ahova eleve is akartalak. Na gyerünk csajszi a helyszín kiválasztásához. – ugrott fel a kanapéról, habár láttam rajta, hogy egy kicsit elgondolkozott azon, amit az imént mondott, de csak megrázta a fejét, és maga után húzott a sportkocsijába.
Már vagy hat olyan helyen jártunk, ahol különböző helyszíneket, időpontokat, jellemzéseket kínáltak, de még egy sem fogta meg úgy az érdeklődésemet.
- Válasz már egy helyet te nő! Tudod mit? – itt leparkolt az útpatka mellett- Mond el, hogy mi az álombéli esküvőd. – mondta, és elkezdtem a gondolattal játszadozni.
- Kislánykoromban mindig is arról álmodtam, hogy egy nagy hajón fogok a szívem választottjával megesküdni. A hajó orránál áll a pap, a vendégek a korlátok mellett ülnek egymás mellett/mögött, én pedig a nagy és fehér habos-babos ruhámmal egy könnyed zenére, apám karjában vonulok oda az oltárhoz, ahol a fekete zakós, és csokornyakkendős párom vár. – csuktam be a szememet, és csak beszéltem. Fejemet oldalra fordítottam, majd Luciára néztem, akinek a szája tárva nyitva volt.
- Az igen kisanyám, te aztán tudsz élni! – bólogatott elismerően. – Így már meg is könnyebbíted a helyzetemet, mert így már tudom, hogy hova mennyünk. – taposott bele a gázba, én pedig egy kisebb sikolyt eleresztve, kapaszkodtam bele az ajtóba.
Miután elintéztük mindezt, amit elmondtam, jött az étrend, majd a virágos, és végül minden lány álma… a ruha.
- Az oké, hogy Victoria szalon meg minden, de nincsen hozzá alanyunk.
- De hogy nem hisz’ itt va… úúú tényleg! Basszus. Hívd fel Harryt. – mondta.
- Nem hívom. Majd a ruhát később elintézzük, most vigyél haza, mert elfáradtam, és haza akarok menni. – mondtam neki. Mivel a forgalom már nem volt annyira nagy, mint napközben, így normál tempóban tudtunk haladni. Amikor bekanyarodtunk az utcánkba, a ház előtt egy fekete BMV-t láttam meg épp a házunk előtt parkolva.
- Hívj, ha bármi van oké? – nézett rám aggódóan Luc. Sietve bólintottam, és már ki is pattantam a kocsiból, és befele siettem a házba. Az ajtóhoz illő kulcsot beledugtam a zárba, majd elfordítottam a zárban a kulcsot, és beléptem a tágas előszobába. Cipőimet levettem  lábaimról, és megfontolt, és apró léptekkel közeledtem a konyha, majd a nappali felé, de egyik helyiségben sem volt. Az emelet felé vettem az irányt, és miután felértem, benyitottam az összes szobába, de egyikben sem volt. Talán csak képzeltem volna a ház előtt azt a kocsit, vagy tényleg ott volt? Vagy csak szimplán kezdek becsavarodni a hiánya miatt? Erőtlenül rogytam le az ágyra, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel, így utat engedtem nekik. Miért vagyok ennyire elveszett nélküle? Hogy szerethetek így valakit? A megválaszolatlan kérdések csak úgy kavarognak a fejemben, de valamiért választ, sosem kapok…

Hát.. ilyen hosszú részt sem írtam még egy blogomba sem :/ Bocsánat a huzamosabb kihagyásért, őszintén meg kell mondanom: nem volt kedvem írni. Nincs nagyon kedvem írni, mivel nem tudom, hogy TI mit gondoltok erről a történetről, nem tudom, hogy hányan olvassátok, egyszerűen már nem érztem azt, hogy van miért írnom úgy, mint az elején. De kaptam egy kis biztatást az egyik olvasómtól, így  most hoztam egy részt. Valószínűleg ha látom, hogy alig lesz olvasója a blogomnak, be fogom fejezni. Csak ennyit akartam. Szép hétvégét. Ü: Sz.G 

10. Rész Viharos szelek

Dakota

Miután sikeresen hazaértünk és elállítottuk az orrvérzésemet, gondolkodásba estünk. Nekem végig az orvos szavai voltak a fejemben. Hatalmas nagy szerencséjük volt, de nekünk már nem. Csak tudnám, hogy miért… mit kell ahhoz tennünk, hogy újra normálisak legyünk.
- Mit tenne Chuck Norris. – szólalt meg Harry. Fejemet felé fordítottam és ő az állát dörzsölte, miközben tekintetével e vele szemben lévő tejeskávébarna színű falat vizsgálta.
- Ezt mégis hogy érted? – kérdeztem zavartan.
- Hát egyszer hallottam azt, hogy Chuck Norris még a csendes óceánt is szóra bírta. Nem kéne azt az emberkét felkeresni? Hátha tud nekünk is segíteni. – nézett rám nem ellentmondó tekintettel.
- Harry… az egy vicc… mint ahogy maga Chuck Norris is. – masszíroztam az orrnyergemet.
- Ja^^ tudtam én. – vigyorgott. *Nem ütöm meg, nem ütöm meg…. * kántáltam ezt magamban. – Akkor mi legyen?
- Itthon van a géped? –kérdeztem.
- Mert hol máshol lenne? –kérdezte gunyorosan. Felállt mellőlem a kanapéról, majd felment az emeletre. Fél másodpercbe sem telt el amikor a kezében megláttam a lapotoját, majd ismét leült mellém és felcsendült a window kis zenéje.
- Na szóval… Google a jó barátunk. Mit üssek be? – * a fejedet a falba, de attól még szeretlek életem* - gondoltam magamban.

Semmi kézre fogható nem volt az interneten. Akárhogy is próbáltuk beírni, mindig valami más oldalt adott ki. Több száz cikket olvastunk át, de egyik sem erről szólt. Talán az a doktor lett volna a reményünk, de ő nekik csak két hétig tartott. Magától megoldódott, de én már nem bírok várni! Utálom azt, hogy nem sminkelhetem ki magam. Utálom azt, hogy nem csinálhatom meg azt a napi rutint amit eddig. Gyűlölöm! Eleinte jó bulinak tűnt, de ez mostanra már egy átok! Élni sem akarok. Hogy… mégis hogy történhetett meg mindez velünk? Annyira… tökéletes volt az életünk Harryvel és erre tessék. Minden gallyra ment, amit felépítettünk. Harry nem folytathatja egy ideig a turnét miattam, én pedig mehetek meghallgatásról meghallgatásra, hogy filmbéli szerepeket kapjak miatta.
- Ne szomorkodj valamit csak ki tudunk találni. – ölelt át, és a hátamat simogatta.
- Hát nem érted? Ilyen az égvilágon nem történik senkivel sem! Jó hogy a neten sincsen semmi hasznos információ. Annyira… annyira elegem van mindenből érted? – szemeimbe könnyek gyűltek… ez inkább indult egy hiszti rohamnak, mint egy megkönnyebbülő sírásnak.
- Jós! – kiáltott fel hirtelen Harry.
- Jós? – kérdeztem vissza, és kínomban nevettem. – Az mind hazugság amit ott kitalálnak.
- Nem biztos…
- Ugyan már! Annyira hülyeség azok amiket mondasz. – toltam el magamtól.
- Én legalább megpróbálok  tenni valamit ez ügyben, de te… te csak sopánkodsz és mondod, hogy mi jó és mi nem. Amíg én ötleteket adok te vagy kigúnyolsz, vagy valami mást csinálsz, hogy én rosszul érezzem magam. Kezd elegem lenni belőled Dakota!
- Jó akkor hagyj itt a fenébe! De tudod mit? Nem csodálkozz, hogy kinevetlek, mert azt is csak szánalomból teszem. Egy kézen fogható ötletet sem adtál még, csak nagyobbnál nagyobb hülyeségek jöttek ki a szádon, szóval ne csodálkozz, hogy kezd elegem lenni belőled! – emeltem meg fokozatosan a hangomat.
- Ennyi! Végeztem veled! – Fogta meg a szobaajtónak a kilincsét, de túl hamar és túl hirtelen fordult meg, így a fejét beleütötte az ajtóba, és a testével pedig hátraborult. Felpattant még dühösebben a padlóról, majd belerúgott az ajtóba, és hallani lehetett a földszintről, ahogy elveszi a konyhapultról a slusszkolcsot, majd az ajtó becsapódik. Elment, s talán örökre itt hagyott. 

Harry 

Elegem van! Elegem van a hisztizéseiből, az okoskodásából, mindenből! Mióta eljegyeztem, azóta most érzem azt először, hogy hiba volt. A kocsifelhajtó pont a hálószobával szemben van. Utoljára felnéztem az erkélyre, és Ő kint állt. Megrémisztett szemekkel nézett le rám. Kinyitottam fekete Audimnak a vezető felőli ajtaját, majd amikor beszálltam volna, bevertem a fejemet a kocsinak a tetejébe. Kibaszott alacsonyított tetves kocsi! Az ütés hatására hirtelen kiugrottam, majd ököllel a kocsi tetejére ütöttem, de ekkor az elkezdett szirénázni.
- Ne! Ilyen nincs! – ordítottam fel. Idegbeteg vagyok ebben a momentumban. Elővettem a slusszkulcsot, majd elállítottam a szirénázást, és most odafigyelve a fejemre, beszálltam sikeresen az autóba. A kulcsot beledugtam a lyukba, majd elfordítottam, és gyújtást adtam a motornak. Sebességbe tettem, majd elkezdtem kitolatni. Egy gomb megnyomásával  bezártam magam mögött a kaput, majd hátrahagytam a házat, benne Dakotával. Célom nem volt, hogy hova menjek, egyszerűen csak minél messzebb akartam kerülni a háztól és Dakotától. 

- Na ezt most még egyszer. – mondta Louis.
- Mit még egyszer? Már vagy háromszor elmondtam. Amikor megkértem dakota kezét, másnap az ő testében ébredtem és azóta az övében vagyok, ő pedig az enyémben. Érted? – néztem rá majd a fejemet ingatni kezdtem jobbra -balra.
- Nem. – jelentette ki. – Dakota ez nagyon nem jó vicc. Vagyis jó, csak
- A jobb heréd kisebb mint a bal. – forgattam meg a szemem.
- Jézusom ez tényleg Harry. – ugrott fel ijedtem, és jobb mutatóujjával rám mutatott.
- De mégis hogy? – kérdezte Liam.
- Nem tudom. De már elegem van Dakota hisztijeiből.
- És kerestetek már erre megoldást? – kérdezte Niall.
- Igen. A neten is, meg találkoztunk egy házaspárral, akik ugyanezen mentek át, de nekik csak két hétig tartott.
- És könyvekben?
- Ott még nem… Nem baj, ha pár napig itt lakok veletek? – kérdeztem. Összenéztek, majd nemlegesen megrázták a fejüket, tehát, hogy nem baj. Mivel eléggé fáradt, és még túl dühös voltam, így felmentem a régi szobámba. Ugyan úgy nézett ki. A falak zöldek voltak, a polcok feketék, és pár családi, illetve a bandával készült fotók helyezkedtek el a polcokon. Az ágyam melletti kis szekrényen, egy félig elolvasott könyv kapott helyet, és egy közös kép velem és Dakotával… Megfogtam a képet, majd lefordítottam. Elég volt ebből a mai napból.

9. Rész

Dakota

Szemeim kikerekedtek, és hirtelen a kétségbeesés vette át a hatalmat felettem. A szívem hevesen dobogott, és a levegőt is egyre nehezebben vettem. Csak Harry és a doktor kezét láttam magam előtt. A doktor hol rám, hol pedig Harryre kapta a tekintetét. Éreztem, hogy egy kicsit megszédülök, így a mögöttem lévő fehér falnak dőltem. Apró kis mozdulatokkal megráztam a fejem, majd visszatértem a valóságba.
- Nem tudom miről beszél. – szólalt fel Harry, de egyértelmű volt, az én reakciómból is és az övéből is, hogy lebuktunk.
- Higgyék el, nálam biztonságban van a titkuk. – nézett ránk szemüvege fölött.
- De… honnan tudta? – nyelt nagyot Harry, majd kirántotta a férfi kezéből az övét.
- A gyűrű… ugyan ez történt velem is húsz évvel ezelőtt, amikor megkértem a feleségem kezét. Georgia kérlek gyere közelebb. – intett az asszisztensének. – Ő a feleségem. – karolta át a derekát, és boldogan rámosolygott.
- És… - nyeltem nagyot. – És hogyan cserélődtek vissza? –kérdeztem.
- Mi magunk se tudjuk. Egyszerűen csak felébredtünk, és újra önmagunk voltunk. Mióta vannak ebben az állapotban?
- Két és fél hónapja. – nézett rám Harry és én rábólintottam, hogy igen annyi ideje.
- Akkor nem tudom. Nekünk két hét volt csak… és mélyen reméltük, hogy soha többé nem kell azzal az átkozott gyűrűvel találkoznunk. Behajóztunk a tengerre, és együtt dobtuk bele és biztos, hogy ez volt az. Bárhol felismerném. – nézte ismét Harry gyűrűsujját. Lassú, és megfontolt léptekkel odalépkedtem, majd mellé álltam. Ujjával az enyémet piszkálta, majd kezemet beleillesztettem az övébe, és bátorítóan rám mosolygott.
- Akkor nincsen semmi ötletük, hogy hogyan cserélődhetnénk vissza? – kérdeztem, de amikor a doktor megrázta a fejét, még az a kicsi remény is ami felvillant előttem, köddé vált. Reményt vesztve hajtottam le a fejemet és éreztem, ahogy a könnyek mardosni kezdik a szememet, de nem engedtem nekik utat.
- Talán csak azt tudom ajánlani, hogy reménykedjenek amíg csak lehet. Sodródjanak az árralt, pont úgy, ahogy mi.
- A pokolba az árral! Elegem van, hogy nem élhetem az életemet! Csak azt akarom tudni, hogy mikor kaphatom vissza a nyamvatt testemet és, hogy mikor szabadulhatok meg ettől. – mutattam végig Harry testén.
- Kérem nyugodjon meg. – mutatott a doktor egy székre, ami az íróasztala előtt helyezkedett el.
- Magukkal sem megyünk semmire. A viszont nem látásra. – indultam meg feldúltan az ajtó felé.
- Várjon! Még mielőtt elmennek, kaphatnék egy aláírást öntől? A kislányom nagy rajongója. – nézett Harryre bociszemekkel. Felmutatta a középső ujját, majd kézen ragadott, és kihúzott az irodájából. Dühösen mentünk el a zöldfolyosó végéig, ahol a lépcsőn lesiettünk, és egyenesen a nagy fekete terepjáróhoz mentünk. Becsaptuk magunk mellett az autó ajtaját, de nem indítottam még be a motort. Csak ültem, és néztem kifele a szélvédőn. A  kezemet a kormányra tettem, majd a fejemet annak döntöttem. Egy kis tenyeret éreztem meg a combomon, ami simogatott, majd a térdemnél megállt, de nem vette el onnan a kezét. Jobb kezemet levettem a kormányról, majd az ő kézfejére helyeztem, és hüvelykujjammal kezdtem el cirógatni. Szemeimet kinyitottam, majd felé sandítottam, de az ő feje le volt hajtva. Kiegyenesedtem az ülésemben, és ekkor Harry is felemelte a fejét, majd rám nézett. Tekintetében bánatot, és reményvesztettséget láttam.
- Mit csináljunk? – kérdeztem egy nagy sóhajt közt.
- Nem tudom.
- Harry én nem akarom ezt érted? Nem akarok a sült galambra várni ami egyszer csak berepül az ablakon! Valaminek kell lennie, ami segít a helyzetünkön érted?
- Én értem, de mi? És egyáltalán hol kezdenéd a keresgélést?
- Például a neten.
- Szerintem még a Google is kiröhögne ha ezt ütnéd be hogy „ Testcserét hogyan kell visszaalakítani?” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
- Nem érdekel! De hát akkor hol máshol? Az idő is már szorít az esküvő miatt. Valamit tenni kell Harry! Én… én még gyerekeket akartam szülni, és megöregedni, és látni ahogy a gyerekeim, és még talán az unokáim futkorásznak a kertben viháncolva. Csak ennyit akarok! Olyan nagy kérés ez?
- Nem… - válaszolta.
- Akkor mi? Mégis… kell lennie valami ellenszernek. Kell lennie valami megoldásnak. – ütögettem a kormányt, amikor egyszer csak kirobbant belőle a légzsák, és az keményen orrba vágott.
- Jézusom jól vagy? – kérdezte rögtön Harry, majd a légzsákot eltakarította a fejem elől. Ez valamennyire észhez térített. Ránéztem, majd kínomban elnevettem magam.
- Fáj az orrom. – tettem a kezemet az orromhoz, de még mindig röhögtem.
- Mutasd. – nézte meg, majd a kesztyűtartóban elkezdett kutakodni, és egy csomag zsebkendőt vett elő és azt az orromhoz szorította. Ez olyan érzés volt, mintha a ringbe egy jobb, vagy egy bal horoggal az arcomba ütöttek volna.
- Nem tört el. – állapította meg. Ránéztem, és vigyorogtam. Olyan voltam, mintha beszívtam volna, pedig semmi ilyen nem volt, mert egyszerűen ez a helyzet már nem tudott mást kihozni belőlem. – Gyere cseréljünk helyet, majd én vezetek. – nyitotta ki az ő ajtaját, majd én átcsusszantam az anyósülésre, Ő pedig a kormámyfelölibe, beindította a motort, és már indultunk haza. Haza…

iratkozz fel ha tetszett, vagy csatlakozz a facebook csoporthoz puszi: Sz.G

8. Rész. Versailles

Harry

Dakota is egy idő után feljött utánam, és megállt az ajtóban. Karjait összefonta mellkasa előtt, és az ajtófélfának dőlve nézett rám.
- Mi nyomaszt Harry? Mi a baj? – kérdezte aggódóan. Már amennyire az én hangommal lehet szelíden kérdezni.
- Amikor kérdezted, hogy hol vettem a gyűrűt, nem tudtam válaszolni. – bólintott, ezzel arra ösztönözve, hogy folyassam. – Mert tényleg nem tudom, hogy hol vettem. Egy ideje tervezgettem, hogy megkérem el a kezed, és amikor eldöntöttem, hogy na akkor holnap megkérlek, el akartam menni gyűrűt venni, de amikor benyúltam a zsebembe, a telefonomért találtam benne egy dobozt. Kinyitottam, és ez a gyűrű volt benne. Innentől meg már tudod. – néztem az arcát, ami egyre jobban váltott át fehérre.
- Most ez komoly? Harry te nem vagy normális! És ha egy tolvaj elfutott valaki elől és te éppen nem figyeltél és belecsúsztatta a te zsebedbe? Úristen Harry. - hadonászott a kezével mindenfelé.
- Túl sok volt az „és” szó.
- Nem érdekel Harold! Azonnal vedd le a gyűrűt, és elvisszük a rendőrségnek! Ilyen nincs. – csapott a combjára.
- De nem jön le az ujjaimról! Ne legyél már ennyire okos jó? Amióta testet cseréltünk, folyamatosan csak veszekszünk. – néztem rá, de Ő csak megrántotta a vállát. Megsértve éreztem magam. Neki már nem is lennék fontos?
- Akkor hívj fel egy sebészt vagy mit tudom én mit. – feküdt le hisztisen az ágyra. Felültem, de ekkor megszólalt a csengő.
- Ne! Nincs hangulatom senkihez sem! – nyögött fel Dakota. Megforgattam a szememet, és lementem a nappaliba, majd a bejárati ajtóhoz. Sóhajtva ajtót nyitottam, de egy női alak a nyakamba ugrott.
- Jaj Dakota jó híreim vannak. – tolt befele az ÉN! lakásomban Lucia. – Megvan az esküvő időpontja és helyszíne is.
- Micsoda? Nem arról volt szó, hogy majd mi Dako… akarom mondani Harryvel megbeszéljük még ezt? –kérdeztem szemöldök ráncolva.
- De Harry mondta, hogy nyugodtan intézzem én. Olyan furi vagy csajszi. – húzta el az i betűt. – Olyan feszült vagy bébi. Rég voltál már szolizni ugye? Elmenjünk most? Vagy egy jó kis masszázsra kéne elmenni. Te melyiket választod?
- Egyiket sem. Nincs kedvem kimenni.
- Oksika. Akkor felhívom a házi kényeztetőmet, és majd ő ellazít. Na de az esküvő időpontja július húszadikán lesz a versailleszi kastélyban.
- Mi van? Te észnél vagy? Tudod, hogy az hány millióba kerülhet? – kérdeztem éles hangon. Ez a nő kész katasztrófa.
- Jaj ugyan már életem. Azért is azt a helyszínt választottam, mert ott találkoztál először azzal a fafejjel. – húzott be magával a nappaliba. Visszagondolva a borzongás fogott el, természetesen pozitív értelemben. Épp a bandával volt Versaillesben fellépésünk, és úgy gondoltuk, hogy ha már egyszer úgyis ott vagyunk, megnézzük a kastélyt. A palota nagytermében láttam meg először. Haja a csípőjéig ért, és a festményt nézegette érdeklődve. Miután az emberek kezdtek elfogyni a palotának ezen részéről, levehettem a kapucnimat, és felfedhettem magam. Miután én is végigcsodáltam az ősrégi festményeket, oda érkeztem, ahol a lány állt.
„Az utolsó vacsora” – szólaltam meg, mikor mellé álltam.
„Leonardo Da Vinci-1498” –válaszolta csilingelő hangján.
„Krisztus középen, és a tizenhárom tanítványa pedig körülötte.” – folytattam.
„A művész 1495-ben lát munkához. Az asztal egyik oldalánál ülő apostolok hármas csoportokban, Krisztus két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el. Közöttük van Júdás is, ami meglehetősen bátor döntés volt abban az időben. Júdást ugyanis az asztal végén, Krisztustól és a többi tanítványtól távol szokták ábrázolni. A festő a vacsora legdrámaibb pillanatát ábrázolja.” – folytatta, miközben még mindig a festményt nézegette. Amikor rám nézett elmosolyodott arcom láttán. Olyan „Aha biztos igazad van édesem, de az ágyban is ennyire okos vagy?” fejet vágtam. – "Történelem szakos vagyok az egyetemen" – mondta.
„Ja értem” – mosolyogtam rá. –„ Egyébként Harry vagyok”. – nyújtottam neki a kezemet.
„ Örülök. Én Dakota Dark vagyok.” – rázta vissza a kezemet.
„Ide jársz egyetemre?” –érdeklődtem.
„ Nem. Csak az egyik csoporttal jöttem, akik… „- nézett maga mögé, de a teremben rajtunk kívül senki sem volt. – „ Akik eltűntek.” – nevetett fel. – „ Londonba járok egyetemre” – mosolygott. –„ De most ha nem gond, megyek és megkeresem a csoportom.” –mosolygott rám, de mielőtt még elmehetett volna, utána szóltam.
„ Várj! Tessék itt van a számom.” –adtam oda egy névjegykártyát a kezébe. Mindezek után elköszöntük egymástól és mindenki ment a saját dolgára.
- Hahó Dakota! Figyelsz? – lengette előttem a kezét Lucia.
- Te még emlékszel erre? –kérdeztem tőle mosolyogva.
- Hát persze! Nem emlékszel, hogy mennyit áradoztál róla, hogy: hű azok a zöld szemek, és hogy most szerinted felhívjam e vagy sem? Meg hogy: Így könnyűnek hisz, ha írok neki. Most mi legyen Luc?És  még sorolhatnám. – mosolygott rám.
- Hihetetlen, hogy én erről nem is tudtam. –mosolyogtam lefele, és suttogtam. – Furcsa erre visszagondolni. – mondtam neki, és most jól játszottam Dakotát.
- Igen. És ha belegondolsz, hogy Ő volt az első szerelmed, és hogy ő is vette el a szüzességed. De erre őszintén nem gondoltam, hogy idáig eljuttok. Annyira boldog vagyok, hogy boldog vagy drágám. – ölelt meg. Hülye női hormonok! A könnyeim is elkezdtek potyogni.
- Én inkább most hagylak. Majd hívlak, ha lesz valami. Szeretlek te vén majom. - Adott egy puszit az arcomra, majd elment a házból. Láttam, ahogy lejön a lépcsőn, és úgy nézett rám mosolyogva.
- Hallottál mindent? –kérdeztem tőle.
- Csak a végét.
- Nem is tudtam, hogy én voltam neked mindenben az első. Miért nem mondtad el? – mentem oda hozzá. – Köszönöm. – mosolyogtam fel rá.
- Mégis mit? – lepődött meg.
- Hogy itt vagy nekem, és hogy kiérdemeltelek magamnak. Hogy elviseled amikor hülye vagyok, és hogy elviselsz engem. Nagyon szeretlek. – öleltem magamhoz.
- Van is mit Styles. – mutatta meg foga fehérjét. – Gyere most már menjünk pihenni. – fogta meg a kezemet, és felhúzott maga után a hálószobába. 

Két nap telt el mióta elmondtam Dakotának.  Másnap azonban felhívtuk a város egyik legjobb sebészét, és lebeszéltünk vele egy időpontot, ami ma van. Ezért ülünk most itt a rendelőben, és várunk, de inkább várok a soromra. Egy asszisztens jön ki az egyik szobából.
 - Dakota Dark. – olvasta fel a nevét, és hirtelen felállt, de amikor mélyen belélegzett eszébe jutott, hogy én nekem szóltak, így hogy ne legyen túl feltűnő, nekem nyújtotta a kezét. A nő után mentünk, majd egy nagy fehér asztalnál láttunk meg egy kopasz, szemüveges urat. A negyvenes éveiben járhatott már. A szoba fehér színű volt, csak pár darab zöld növény zavarta meg a világos összhangot. - Jó napot. Miben tudok a segítségükre lenni? – nézett rám, majd Dakotára. - Hát lenne egy kis apróság. Nem tudom levenni a jegygyűrűmet. – mutattam fel a kezemet. A ujjával mutatta, hogy menjek hozzá közelebb, és hirtelen magához rántotta a kezemet, majd a gyűrűt kezdte el vizsgálgatni. - Szép eljegyzési gyűrű. Honnan vette uram? –kérdezte, és közben végig rám nézett. - Nem igazán tudom, hogy ho..
 - Nem magát kérdeztem hölgyem. – nézett rá Dakotára. – Hanem az úrtól. – nézett vissza rám.

LInk Aki még nem látta a Trailert, az nézze meg! (persze csak az akit érdekel)
Kellemes húsvéti ünnepeket! :*
UI: iratkozzatok fel, vagy csatlakozzatok a facebook csoporthoz! Puszi nektek :*