Dakota
Szemeim
kikerekedtek, és hirtelen a kétségbeesés vette át a hatalmat felettem. A szívem
hevesen dobogott, és a levegőt is egyre nehezebben vettem. Csak Harry és a
doktor kezét láttam magam előtt. A doktor hol rám, hol pedig Harryre kapta a
tekintetét. Éreztem, hogy egy kicsit megszédülök, így a mögöttem lévő fehér
falnak dőltem. Apró kis mozdulatokkal megráztam a fejem, majd visszatértem a
valóságba.
- Nem tudom miről beszél. – szólalt fel Harry, de egyértelmű volt, az én reakciómból is és az övéből is, hogy lebuktunk.
- Higgyék el, nálam biztonságban van a titkuk. – nézett ránk szemüvege fölött.
- De… honnan tudta? – nyelt nagyot Harry, majd kirántotta a férfi kezéből az övét.
- A gyűrű… ugyan ez történt velem is húsz évvel ezelőtt, amikor megkértem a feleségem kezét. Georgia kérlek gyere közelebb. – intett az asszisztensének. – Ő a feleségem. – karolta át a derekát, és boldogan rámosolygott.
- És… - nyeltem nagyot. – És hogyan cserélődtek vissza? –kérdeztem.
- Mi magunk se tudjuk. Egyszerűen csak felébredtünk, és újra önmagunk voltunk. Mióta vannak ebben az állapotban?
- Két és fél hónapja. – nézett rám Harry és én rábólintottam, hogy igen annyi ideje.
- Akkor nem tudom. Nekünk két hét volt csak… és mélyen reméltük, hogy soha többé nem kell azzal az átkozott gyűrűvel találkoznunk. Behajóztunk a tengerre, és együtt dobtuk bele és biztos, hogy ez volt az. Bárhol felismerném. – nézte ismét Harry gyűrűsujját. Lassú, és megfontolt léptekkel odalépkedtem, majd mellé álltam. Ujjával az enyémet piszkálta, majd kezemet beleillesztettem az övébe, és bátorítóan rám mosolygott.
- Akkor nincsen semmi ötletük, hogy hogyan cserélődhetnénk vissza? – kérdeztem, de amikor a doktor megrázta a fejét, még az a kicsi remény is ami felvillant előttem, köddé vált. Reményt vesztve hajtottam le a fejemet és éreztem, ahogy a könnyek mardosni kezdik a szememet, de nem engedtem nekik utat.
- Talán csak azt tudom ajánlani, hogy reménykedjenek amíg csak lehet. Sodródjanak az árralt, pont úgy, ahogy mi.
- A pokolba az árral! Elegem van, hogy nem élhetem az életemet! Csak azt akarom tudni, hogy mikor kaphatom vissza a nyamvatt testemet és, hogy mikor szabadulhatok meg ettől. – mutattam végig Harry testén.
- Kérem nyugodjon meg. – mutatott a doktor egy székre, ami az íróasztala előtt helyezkedett el.
- Magukkal sem megyünk semmire. A viszont nem látásra. – indultam meg feldúltan az ajtó felé.
- Várjon! Még mielőtt elmennek, kaphatnék egy aláírást öntől? A kislányom nagy rajongója. – nézett Harryre bociszemekkel. Felmutatta a középső ujját, majd kézen ragadott, és kihúzott az irodájából. Dühösen mentünk el a zöldfolyosó végéig, ahol a lépcsőn lesiettünk, és egyenesen a nagy fekete terepjáróhoz mentünk. Becsaptuk magunk mellett az autó ajtaját, de nem indítottam még be a motort. Csak ültem, és néztem kifele a szélvédőn. A kezemet a kormányra tettem, majd a fejemet annak döntöttem. Egy kis tenyeret éreztem meg a combomon, ami simogatott, majd a térdemnél megállt, de nem vette el onnan a kezét. Jobb kezemet levettem a kormányról, majd az ő kézfejére helyeztem, és hüvelykujjammal kezdtem el cirógatni. Szemeimet kinyitottam, majd felé sandítottam, de az ő feje le volt hajtva. Kiegyenesedtem az ülésemben, és ekkor Harry is felemelte a fejét, majd rám nézett. Tekintetében bánatot, és reményvesztettséget láttam.
- Mit csináljunk? – kérdeztem egy nagy sóhajt közt.
- Nem tudom.
- Harry én nem akarom ezt érted? Nem akarok a sült galambra várni ami egyszer csak berepül az ablakon! Valaminek kell lennie, ami segít a helyzetünkön érted?
- Én értem, de mi? És egyáltalán hol kezdenéd a keresgélést?
- Például a neten.
- Szerintem még a Google is kiröhögne ha ezt ütnéd be hogy „ Testcserét hogyan kell visszaalakítani?” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
- Nem érdekel! De hát akkor hol máshol? Az idő is már szorít az esküvő miatt. Valamit tenni kell Harry! Én… én még gyerekeket akartam szülni, és megöregedni, és látni ahogy a gyerekeim, és még talán az unokáim futkorásznak a kertben viháncolva. Csak ennyit akarok! Olyan nagy kérés ez?
- Nem… - válaszolta.
- Akkor mi? Mégis… kell lennie valami ellenszernek. Kell lennie valami megoldásnak. – ütögettem a kormányt, amikor egyszer csak kirobbant belőle a légzsák, és az keményen orrba vágott.
- Jézusom jól vagy? – kérdezte rögtön Harry, majd a légzsákot eltakarította a fejem elől. Ez valamennyire észhez térített. Ránéztem, majd kínomban elnevettem magam.
- Fáj az orrom. – tettem a kezemet az orromhoz, de még mindig röhögtem.
- Mutasd. – nézte meg, majd a kesztyűtartóban elkezdett kutakodni, és egy csomag zsebkendőt vett elő és azt az orromhoz szorította. Ez olyan érzés volt, mintha a ringbe egy jobb, vagy egy bal horoggal az arcomba ütöttek volna.
- Nem tört el. – állapította meg. Ránéztem, és vigyorogtam. Olyan voltam, mintha beszívtam volna, pedig semmi ilyen nem volt, mert egyszerűen ez a helyzet már nem tudott mást kihozni belőlem. – Gyere cseréljünk helyet, majd én vezetek. – nyitotta ki az ő ajtaját, majd én átcsusszantam az anyósülésre, Ő pedig a kormámyfelölibe, beindította a motort, és már indultunk haza. Haza…
- Nem tudom miről beszél. – szólalt fel Harry, de egyértelmű volt, az én reakciómból is és az övéből is, hogy lebuktunk.
- Higgyék el, nálam biztonságban van a titkuk. – nézett ránk szemüvege fölött.
- De… honnan tudta? – nyelt nagyot Harry, majd kirántotta a férfi kezéből az övét.
- A gyűrű… ugyan ez történt velem is húsz évvel ezelőtt, amikor megkértem a feleségem kezét. Georgia kérlek gyere közelebb. – intett az asszisztensének. – Ő a feleségem. – karolta át a derekát, és boldogan rámosolygott.
- És… - nyeltem nagyot. – És hogyan cserélődtek vissza? –kérdeztem.
- Mi magunk se tudjuk. Egyszerűen csak felébredtünk, és újra önmagunk voltunk. Mióta vannak ebben az állapotban?
- Két és fél hónapja. – nézett rám Harry és én rábólintottam, hogy igen annyi ideje.
- Akkor nem tudom. Nekünk két hét volt csak… és mélyen reméltük, hogy soha többé nem kell azzal az átkozott gyűrűvel találkoznunk. Behajóztunk a tengerre, és együtt dobtuk bele és biztos, hogy ez volt az. Bárhol felismerném. – nézte ismét Harry gyűrűsujját. Lassú, és megfontolt léptekkel odalépkedtem, majd mellé álltam. Ujjával az enyémet piszkálta, majd kezemet beleillesztettem az övébe, és bátorítóan rám mosolygott.
- Akkor nincsen semmi ötletük, hogy hogyan cserélődhetnénk vissza? – kérdeztem, de amikor a doktor megrázta a fejét, még az a kicsi remény is ami felvillant előttem, köddé vált. Reményt vesztve hajtottam le a fejemet és éreztem, ahogy a könnyek mardosni kezdik a szememet, de nem engedtem nekik utat.
- Talán csak azt tudom ajánlani, hogy reménykedjenek amíg csak lehet. Sodródjanak az árralt, pont úgy, ahogy mi.
- A pokolba az árral! Elegem van, hogy nem élhetem az életemet! Csak azt akarom tudni, hogy mikor kaphatom vissza a nyamvatt testemet és, hogy mikor szabadulhatok meg ettől. – mutattam végig Harry testén.
- Kérem nyugodjon meg. – mutatott a doktor egy székre, ami az íróasztala előtt helyezkedett el.
- Magukkal sem megyünk semmire. A viszont nem látásra. – indultam meg feldúltan az ajtó felé.
- Várjon! Még mielőtt elmennek, kaphatnék egy aláírást öntől? A kislányom nagy rajongója. – nézett Harryre bociszemekkel. Felmutatta a középső ujját, majd kézen ragadott, és kihúzott az irodájából. Dühösen mentünk el a zöldfolyosó végéig, ahol a lépcsőn lesiettünk, és egyenesen a nagy fekete terepjáróhoz mentünk. Becsaptuk magunk mellett az autó ajtaját, de nem indítottam még be a motort. Csak ültem, és néztem kifele a szélvédőn. A kezemet a kormányra tettem, majd a fejemet annak döntöttem. Egy kis tenyeret éreztem meg a combomon, ami simogatott, majd a térdemnél megállt, de nem vette el onnan a kezét. Jobb kezemet levettem a kormányról, majd az ő kézfejére helyeztem, és hüvelykujjammal kezdtem el cirógatni. Szemeimet kinyitottam, majd felé sandítottam, de az ő feje le volt hajtva. Kiegyenesedtem az ülésemben, és ekkor Harry is felemelte a fejét, majd rám nézett. Tekintetében bánatot, és reményvesztettséget láttam.
- Mit csináljunk? – kérdeztem egy nagy sóhajt közt.
- Nem tudom.
- Harry én nem akarom ezt érted? Nem akarok a sült galambra várni ami egyszer csak berepül az ablakon! Valaminek kell lennie, ami segít a helyzetünkön érted?
- Én értem, de mi? És egyáltalán hol kezdenéd a keresgélést?
- Például a neten.
- Szerintem még a Google is kiröhögne ha ezt ütnéd be hogy „ Testcserét hogyan kell visszaalakítani?” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
- Nem érdekel! De hát akkor hol máshol? Az idő is már szorít az esküvő miatt. Valamit tenni kell Harry! Én… én még gyerekeket akartam szülni, és megöregedni, és látni ahogy a gyerekeim, és még talán az unokáim futkorásznak a kertben viháncolva. Csak ennyit akarok! Olyan nagy kérés ez?
- Nem… - válaszolta.
- Akkor mi? Mégis… kell lennie valami ellenszernek. Kell lennie valami megoldásnak. – ütögettem a kormányt, amikor egyszer csak kirobbant belőle a légzsák, és az keményen orrba vágott.
- Jézusom jól vagy? – kérdezte rögtön Harry, majd a légzsákot eltakarította a fejem elől. Ez valamennyire észhez térített. Ránéztem, majd kínomban elnevettem magam.
- Fáj az orrom. – tettem a kezemet az orromhoz, de még mindig röhögtem.
- Mutasd. – nézte meg, majd a kesztyűtartóban elkezdett kutakodni, és egy csomag zsebkendőt vett elő és azt az orromhoz szorította. Ez olyan érzés volt, mintha a ringbe egy jobb, vagy egy bal horoggal az arcomba ütöttek volna.
- Nem tört el. – állapította meg. Ránéztem, és vigyorogtam. Olyan voltam, mintha beszívtam volna, pedig semmi ilyen nem volt, mert egyszerűen ez a helyzet már nem tudott mást kihozni belőlem. – Gyere cseréljünk helyet, majd én vezetek. – nyitotta ki az ő ajtaját, majd én átcsusszantam az anyósülésre, Ő pedig a kormámyfelölibe, beindította a motort, és már indultunk haza. Haza…
Köszönöm szépen igyekszem ❤❤
VálaszTörlés