14. Rész Szilánkok..

Dakota

Elkeserülten élem a napjaimat, mióta találkoztam a nővel. Ennél nekem több kell, mint amit ő mondott. Én ennyiből nem tudok rájönni.
Pontosabban nem akarok rájönni. Belefáradtam ebbe az akármibe, amiben benne vagyok.
Nem vagyok hajlandó az emberi kommunikációra. Ezért sem mondtam még idáig semmit sem Harrynek. Nem tudom mit mondhatnék neki. Álljak elé azzal, hogy ’Hé képzeld egy idős néni azt mondta, hogy ha a harang megszólal boldogok leszünk? Köszönöm, de inkább kihagyom. Nem áltatom többé magam. És Harryt sem fogom. De abba is bele kell gondolni, hogy mi így nem maradhatunk. Mind a ketten egy normális életre vágyunk. Igaz, ezt soha nem fogjuk megkapni, tekintve, hogy Ő híres tehetséges énekes, és mivel én meg a mennyasszonya vagyok, így én is megkaptam a magam táborát. De nem tudok mit tenni ez ellen.
A pokolba elegem van most már mindenből!
Dühösen beleütök az előttem lévő asztalba, idegesen felállok a székről, ami így fel is borul, de ez sem foglalkoztat. Dühösen indulok meg a bárpult felé, leveszek a polcról egy számomra ismeretlen szeszes italt, lecsavarom a tetejét, és egy nagy levegővétel közben lehúzok egy kortyot...kettőt... hármat…
Amikor kifogy az ital az üvegéből, a földhöz vágom. Dühös vagyok az egész nyomorult világra! Érzem, hogy egész testem remeg, és amikor lenyúlnék egy szilánkkért, hogy felszedjem és kidobjam, az megvágja a kezemet, így egy állatias kiáltás szalad ki a számból. Minden erőmet elhagyva zuhanok le a földre, és keservesen, nyomorultan sírok. Sírok? Dehogyis! Üvöltök, és zokogok! A saját nyomorult, és kilátástalan életem miatt.
Csak ez jár a fejemben. Miért? Miért mi? Sosem bántottam senkit sem. Viszont én annál többet kaptam. Főleg gyermekkoromban. Sokszor bántottak az iskolában, csak azért, mert volt egy kis hibám, amivel születtem. De kitartottam magam mellett, és megfogadtam, hogy több leszek, mint azok az emberek. És sikerült, de egyszer csak egy csettintésre, minden elveszett.
Elfordítom a fejemet, és látom, hogy a jobb tenyeremből folyamatosan folyik a vérem. Összeszorítom a szemeimet, majd véres kezemet fejem fölé emelem, és hagyom, hogy a karomon végigcsordogáljon a vörös folyadék. Megpróbálom összecsukni a kézfejemet, de a seb annyira fáj, hogy nem megy. Megfogok a bal kezemmel egy másik szilánkot, és azt szándékosan minden erőmmel szorítom, így másik kezem is sebes lesz. Belülről sikítok a fájdalom miatt, de kívülről az arcom semleges, és csak tűrök. Tudom, hogy ez Harry teste, de jól esik érezni némi fájdalmat. Sosem bántottam magamat, mert helytelennek tartottam, de most nem vagyok az eszemnél, így arra ráfoghatom.
Hallom heves szívem dobogását, meg a mosógép hangját. Kurva romantikus ugye? Hallom, a madarak kétségbe esett csicsergését, ahogy kint az eső az ablakra verődik, és az egyre jobban közelgő vihar hangját is. De legfőképpen a belsőhangomat hallom. Hallgatnom kellett volna akkor az eszemre, amikor a kastélyban találkoztunk, hogy meneküljek amíg lehet. Tudtam, hogy bajt hozhat a fejemre. Igaz, ez az egész nem az Ő hibája, de mindig jobb másra fogni a dolgok hibás oldalát, mint hogy azt beismerjük, hogy mi is hibásak lehetünk ebben az egész történetben. Igazból, ha jobban belegondolok, a mostani életem, egy elbaszott tündérmese.

Harry

Amint kinyitom a bejárati ajtót, a lehető leggyorsabban leveszem magamról a vizes női kabátot, és felakasztom a fogasra. Cipőimet lerúgom a lábamról, és hidegen hagy, hogy Dakota le fog cseszni érte. Amikor megfordulok, hogy a konyhával szembe kerüljek, az asztal mögül két láb kandikál ki. Ijedtemben a táska kiesik a kezemből, és hirtelen levegőt is elfelejtek venni. Lassú, megfontolt léptekkel igyekezek a lábak tulajdonosához. A szívem egyre hevesebben dobog, és amikor meglátom a földön fekvő eszméletlen Dakotát, a szívem kihagy egy ütemet. Kezei vérben áznak, és a póló, ami felső testét takarja, az is véres. Teste körül törött szilánkok szóródnak szerte-szét. Látni, hogy az az ember fekszik eszméletlenül előttem, akiért tűzbe raknám a kezemet, vérfagyasztó, és elkeserítő. Nem érdekel, hogy a ruha, ami rajtam van véres lesz; letérdelek hozzá, és a vállánál fogva kezdem rázogatni. Nevén szólítgatom, de semmi. Tudom, hogy nem helyes amit teszek, de vállánál megemelem amennyire csak tudom, lába lelóg a földre, és úgy viszem a nagy kanapé felé. Nehezen, de felfektetem nehéz testemet, és már rohanok is a kötszerekért. Vizes rongyot teszek mind két kézfejére, hogy valamennyire elállítsam a vérzést, ami sikerül is. Az emeletről lehozok egy másik pólót, majd óvatosan megszabadítom a véres pólótól, és az újat húzom rá. bedobom a szennyesek közé az összevérzett pólót, majd egy eléggé hatásos módszerhez folyamodok. Mivel tudom, hogy a neszeszeres táskájába tartja azt az oltárian büdös szájfényt vagy mit, felrohanok érte, hogy aztán az orrához tarthassam. Amikor beleszippantok abba a büdös szarba, rám jön a tüsszögési roham.
Miután ez befejeződött, ismét lesiettem, és most már az ő szaglószervéhez tartottam. Nem is kellett két percet se várnom, felköhögött és kezeim közül kiejtettem azt a kis valamit, és szinte az arca elé ugrottam. Két oldalt arcát a kezeim közé vettem, és úgy vártam, hogy nyissa ki a szemét.
- Kérlek… nyisd ki a szemedet. – beszéltem hozzá megcsuklott hangon. Egy mély levegőt vett, így mellkasa is megemelkedett karom alatt. Amikor szemeit kitárta a lelkem megkönnyebbült. Az izmaim kilazultak, bár eddig észre sem vettem, hogy merevek voltak, annyira el voltam foglalva azzal, hogy végre felébredjen.
- Harry…- lehelte szinte a nevemet.
- Szeretlek. – szorítottam fejét a mellkasomhoz, és úgy éreztem, hogy soha többé nem akarom, és nem is fogom elengedni, bármi történjék.
Véleményeket írjatok, hiszen már nagyon a vége felé járunk. Xx Sz.G

13. Rész Justin!

Dakota

-Te mit keresel itt? – kérdeztem hirtelen. Hosszú barna haja a derekáig ért, gondosan ki volt fésülve, és vasalva, még egy tincs sem vált el a többitől. Testére egy passzos fehér nadrág, és egy hozzá illő fehér topot vett fel. Szája tűzvörösre volt kifestve, körmei is tökéletesek voltak, ápoltak. Számat egy egyenes vonallá húztam, és ilyenkor el kell azon gondolkoznom, hogy: Én miért nem lehetek ennyire tökéletes, mint ő? Harry, hogy hagyhatta ott Kendalt, ha így néz ki? Ennyire… ennyire tökéletesen?  Lemondóan sóhajtottam, és úgy éreztem, hogy elsüllyedek szégyenemben.
- Neked is szia Harry. Mivel ez az én üzletem, így nyílván nekem kell itt dolgoznom. Na lássuk mivel lehetek a szolgálatodra? – dörzsölte össze a tenyereit. – Ó! Ő az egyik rokonod? – mosolygott rám bájosan.
- A mennyasszonya vagyok. – szólalt fel hirtelen Harry. Kendall arcán egy gyors fintort lehetett felfedezni, de gyorsan visszaváltott a kedves üzletasszony nővé.
- Gratulálok! – vigyorgott, de látni lehetett rajta, hogy legszívesebben le tudná köpni Harryt. – Hogy is hívnak téged kedvesem? – kérdezte.
- Dakota Lia Pool. De ha megkérhetlek, ne szólíts így, és mivel én, mint vendég vagyok itt, így elvárom, hogy normálisan, és tisztelettel beszéljél velem. – mosolygott rá gúnyosan Harry. A mellettem álló lány mélyen beszívta a levegőt, és próbálta magát visszafogni. Harry megfordult, és bement az öltözőbe, majd egy újabb ruháért kijött, és azt öltötte magára.
- Na? Hogy tetszik? – forgott meg benne.
- Igazán nem akarok beleszólni, de ebben olyan a hasad, mint egy két tonnás elefánté. – mutatott fel- le az ujjával Harry testén.
- Úgy gondolod? Pedig szerintem… ugyan olyan vékonyak vagyunk… csak az én fenekem nem olyan lapos, mint neked. Szerinted Harry? – nézett rám Harry.
- Szerintem ez a ruha is jó, de én mindenképp az előzőre szavazok. – vakargattam az államat, és úgy néztem összeszűkített szemekkel rá. Nagyképűen elmosolyodott, és visszament az öltözőbe, hogy felvegye normális ruháimat. 

***

Harry már hazament, de én úgy döntöttem, hogy elmegyek Luciával még egy kicsit császkálni a városban. Gyönyörű idő volt ma Londonban. A parkokban plédeken fekvő szerelmes párok feküdtek egymás karjaiban, és úgy élvezték ki a jó időt. Hiányzik nekem ez az érzés az életemből… nagyon is. Hiányzik Harry az, hogy este szép dolgokat susogjon a fülembe elalvás előtt, vagy a reggeli látvány, amikor én ébreszthetem fel, és ezért bosszúból mindig maga alá gyűr, és szerintem innen már nem kell folytatnom, hisz’ mindenkinek van fantáziája.
- Basszus! Ne haragudj drágám, de le kell lépnem! Otthon zűrök vannak. Most írt anyám. Ne haragudj! Puszi. – adott két puszit az arcomra, és már el is sietett. Sóhajtottam egy nagyot, zsebre dugtam a kezeimet, és úgy mentem egy kört a park körül. Pár lány leszólított, beszéltem velük pár szót, de semmi személyeset nem árultam el róla. Tudom, hogy nagyon fontos neki a magánélete. Bementem a park belsejébe, és a szökőkútnál megláttam egy idős hölgyet, aki a földön ült. A farzsebemből elővettem egy kisebb pénz összeget, és az ölébe tettem.
- Hé fiatal ember! – szólt utánam, és én megfordultam. Az idős asszony fölállt a földről, és oda sietett elém. – Nekem nem kell a maga pénze. Nem koldus vagyok, hanem csak egy meditáló ember. – nyomta a kezembe a pénzt. hát ez ciki. – Hé! Én ismerlek téged. –mutatott mutatóujjával felém.
- Ó talán egy unoka, vagy…
- Unoka? Olyan öregnek nézek ki? Hatvankilenc éves vagyok fiatalember, nem öreg. Hova nekem még unoka. Fiatal vagyok még. Bulizok, meg minden amit a maiak csinálnak. Ne, hogy azt hidd, hogy le vagyok maradva a korral. – legyintett, de közben nevetett. Szimpatikus nekem ez a kis hölgy. Temperamentumos kis nő, az egyszer biztos.
- Akkor honnan ismer engem? – mosolyogtam rá.
- Hát nem emlékszik? Ön vette tőlem a gyűrűt.
- Én? Mégis miről tetszik beszélni? – kérdeztem zavartan, de a hölgyike megfogta a kezemet, és az egyik padhoz vezetett, majd leültetett magával szemben.
- Maga vette tőlem azt a fekete gyűrűt. Amiben fehéren csillogó zvarak kő van. Az egyetlen példány az egész világon. De ahogy látom, az a gyűrű tényleg különleges, hiszen nem maga az az úriember, aki vette tőlem, hanem a mennyasszonya.
- Ho… honnan tudja? – kérdeztem, és éreztem, hogy a torkomban nő az a bizonyos gombóc.
- A vőlegénye kétségbeesetten kereste magának a világ legszebb, és legkülönlegesebb gyűrűjét. Itt ült elkeseredve a parkban, és én oda mentem hozzá, majd oda adtam neki. Egyből megláttam a szemében a csillogást, és majdhogynem örömtáncot kezdett járni. – mosolygott az emlékére a nő. – Szerencsés maga, ugye tudja? – tette a kézfejét a térdemre.
- Tudom… de már nem egyszer amiatt a buta gyűrű miatt összevesztünk. Nem akarok így maradni életem végéig. Szép meg minden, de csak a balszerencsét hozza a fejemre. Esetleg, ha már úgy is az öné volt, nem tudja, hogy hogyan lehetne visszacserélődni? – néztem bele kékes- szürkés szemébe a néninek.
- Csak annyit mondok kicsikém, hogy ha a harang megszólal, boldogok lesztek. – mosolygott rám a hölgy, de én ebből egy szót nem értettem. Most a déli harangszóról akar ez nekem beszélni vagy mi? Épp kérdésre nyitottam volna a számat, de a hölgy gyorsabb volt. – Nézd az ott Justin Bieber? Megyek gyorsan kérek tőle egy autógramot. – pattant fel a padról és elsietett. – Justin! Justin várj! – kiabált utána, és szinte az összes ember azt a nőt nézte. Amikor a hölgy eltűnt a látókörömből, arcomat a tenyerembe rejtettem, és megdörzsöltem a szemeimet. Felnéztem az égboltra, és az egyre jobban narancssárgában kezdett pompázni. Felálltam a padról, és tanácstalanul indultam vissza a kocsihoz. Észre sem vettem, hogy Harry hívott, csak akkor, amikor megnéztem a telefonomat. Két üzenet, és négy nem fogadott hívás volt tőle. Úgy döntöttem, hogy nem hívom vissza, hanem majd otthon elmesélem neki a mai nap történéseit. Beszálltam a fehér színű audiba, beindítottam a motort, és már indultam is hazafele Harryhez, hogy végre kiadhassam magamból a gondolataimat. 
Elnézést a huzamosabb kihagyásért, de a vizsgák minden erőmet leszívták! >< Jó olvasást! Puszi: Sz.G